A hit ajándék
Lekció: 5 Móz 30:10-14.
10ha hallgatsz Istenednek, az ÚRnak a szavára, megtartván parancsolatait és rendelkezéseit, amelyek meg vannak írva ebben a törvénykönyvben, és ha megtérsz az ÚRhoz, a te Istenedhez teljes szívedből és teljes lelkedből.
11Mert ez a parancsolat, amelyet ma megparancsolok neked, nem túl nehéz a számodra, és nincs távol tőled. 12Nem a mennyben van, hogy azt kellene mondanod: Ki megy fel a mennybe, hogy lehozza és hirdesse azt nekünk, hogy teljesíthessük? 13Nem is a tengeren túl van, hogy azt kellene mondanod: Kicsoda kel át a tengeren, hogy elhozza és hirdesse azt nekünk, hogy teljesíthessük? 14Sőt inkább nagyon is közel van hozzád az ige: a szádban és a szívedben; teljesítsd hát azt!
Textus: Lk 10:23-37.
23Tanítványaihoz fordult, és nekik külön ezt mondta: Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok. 24Mert mondom nektek: sok próféta és király szerette volna látni azt, amit ti láttok, de nem látták, és hallani azt, amit ti hallotok, de nem hallották. 25Ekkor felállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? 26Ő pedig ezt mondta neki: Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod? 27Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” 28Jézus ezt mondta neki: Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz. 29Ő viszont igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: De ki a felebarátom? 30Válaszul Jézus ezt mondta neki: Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. 31Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé, de amikor meglátta, elkerülte. 32Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, de amikor meglátta, ő is elkerülte. 33Egy arra utazó samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta, 34odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte. 35Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. 36Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? 37Ő így felelt: Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!
Kedves Testvéreim!
Jézus nagyon sokszor beszélt példabeszédekben. Egyszerű szavakkal, példázatok által, történetekkel magyarázott, válaszolt kérdésekre. A példázatok annyira tömények és olyan sok információt tartalmaznak, hogy sokszor úgy érezzük nem is szorulnak megjegyzésre vagy indoklásra. Ugyanakkor mégsem ülhetünk itt még 30 percig csendben, magyarázat nélkül.
A mai igénk központi üzenete a következő:
„Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom nektek: sok próféta és király szerette volna látni azt, amit ti láttok, de nem látták, és hallani azt, amit ti hallatok, de nem hallották.”
A hit az ajándék és mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy vannak, akik nem tudnak hinni. Akik szeretnének hinni Istenben, akik szeretnének hinni Isten gondviselésében, de valahogy nem megy. Belegondoltunk már valaha abba, hogy a hit az valójában nem magától értetődő dolog, azt kapjuk és ezt mi magunk, a saját erőnkből nem tudjuk megszerezni? Mennyi próféta és király szerette volna megkapni, de nem volt számára elérhető. Sokszor ezt alapértelmezettnek tekintjük, hogy tudunk és van kihez imádkoznunk, van kinek hálát adnunk, van kitől segítséget kérnünk, de valójában lehet, hogy ez nem is olyan átlagos dolog. Hiszen, ezt is Istentől kaptuk. Boldogok lehetünk, hogy hallhatjuk az Igét, hogy hallhatjuk az útmutatást, hogy kérhetünk bölcsességet, erőt életünk minden napján. Boldogok lehetünk, hogy van kihez szólnunk, kihez fohászkodnunk, van kiben kapaszkodnunk.
Kedves testvéreim! Belegondoltunk már abba, hogy mekkora kincs az számunkra, hogy Isten megszólított bennünket, hogy az Ő Fia által biztosít bennünket az Ő szeretetéről?! Amint a kiemelt versekben is olvashatjuk sokan szerették volna látni Jézust abban az időben, amikor a földön volt, sokan szerették volna hinni, hogy Ő a Megváltó, de ez nem mindenkinek adatott meg. Sőt mennyi olyan ember lehetett, aki látta, találkozott vele, de nem hitt benne. Ehhez hasonló az Emmausi tanítványok története is, akik találkoztak vele, de nem ismerték fel Őt, mindaddig, amíg Jézus meg nem nyitotta a szemüket. Így van ez ma is. Amíg Isten meg nem nyitja a szemünket, fülünket, szívünket addig nem látjuk meg Őt. Ez a pár sor erre hívja fel a figyelmünket, mert sokszor megfeledkezünk róla, hogy milyen nagy boldogság az, hogy tudhatjuk, hogy van Gondviselőnk.
Példázatunk is erre mutat rá. Tudniillik, a törvénytudó Jézust akarta tesztelni, zavarba hozni a kérdéseivel, ami nem úgy sikerült, ahogyan azt eltervezte. Arra, a kérdésre, hogy valaki, hogyan nyerheti el az örök életet, egyértelmű volt a válasz: Szeresd Istent és felebarátodat, mint magadat. Viszont arra, hogy ki a felebarátom, már kacifántosabb volt a válasz. Mert abban az időben a ’felebarát’ a gyakorlatban hittestvért vagy politikai-vallási értelemben „eszmetársat” jelentette. Tehát egyértelmű határok voltak a társadalmi rétegek között és ezek egymással nem keveredtek. De Jézus ezt felülírja, mert tudja, hogy a törvénytudó csak próbára akarja tenni.
Történetünk egyszerűbb értelmezése szempontjából képzeljük azt el, hogy mi vagyunk az az ember, aki Jeruzsálemből Jerikóba tartott. Mi vagyunk az, aki rablók kezébe esett, akit kifosztottak, megvertek, aztán félholtan ott hagytak. Úgy hoznám még közelebb ezt a képet, hogy képzeljük azt el, hogy mi vagyunk az, aki kételkedik, aki válaszokat keres, aki fél, aggódik és bizonytalan. Aki összeroskad fájdalmai terhe alatt. Akit a hétköznapok mókuskereke bedarált. Aki nem látja a kiutat a nehézségekből, akár az anyagi gondokból. Mi vagyunk az, aki mellett elmegy egy pap és egy lévita, majd mellettünk áll meg az Irgalmas Samaritánus, aki maga Jézus. Az, aki felsegít, aki sebeinket bekötözi, akire bármilyen nyomorult helyzetben számíthatunk.
Mikor odamegy a Samaritánus az úton fekvő emberhez, nem kérdéseket tesz fel, ahogy azt mi tennénk. Hanem egyből olajat és bort önt a sebeire. Mi lenne a természetes emberi reakció? Biztosan megkérdeznénk, hogy mi történt, hogyan történt, mikor történt és talán még elkezdenénk kioktatni arról, hogy lehetett volna okosabb és ügyesebb is. Talán még azt is mondanánk, hogy nem kellett volna egyedül útnak indulnia vagy más időpontban kellett volna mennie.
Az Irgalmas Samaritánius ehelyett semmit nem mond, csak ellátja. Úgy, ahogy a mi sebeinket is bekötözi. Nem kérdőre von, hanem támogat. Hányszor érezzük azt, hogy ott ülünk az út szélén, azért mert nem figyeltünk Istenre és az ő útmutatására … és úgy érezhetjük, hogy nekünk már nem is jár semmi jó, nem érdemeljük meg a segítségnyújtást. Hányszor érezzük, hogy összegyűlnek fejünk fölött a felhők, túl nagy a teher és nem bírjuk elviselni. Fokozva ezt az érzést elmegy mellettünk szó nélkül, vagy akár még belénk is rúgva egy-két igazán „tökéletesen hívő” ember, aki pontosan tud a Bibliából idézni bármikor, aki Igékkel meg tudja magyarázni hibáit, sőt még abban is meg tud erősíteni minket, hogy mi milyen bűnösök vagyunk – na, akkor érezzük igazán, hogy félholt állapotba kerültünk. DE ebben a félholt állapotban jelenik meg Isten, ebben az állapotban simogat meg egy ismerős által, ebben az állapotban mond pár kedves szót egy idegen által, ebben az állapotban szólít meg Igéje által. Mert Ő nem hagy bennünket az út szélén heverni, hanem felemel, ahogy azt a példázatból is láthatjuk.
Jézus ezeket a történeteket, mint nevük is mutatja, példaként adja elénk. Ahogy Ő irgalmas hozzánk, ahogy Ő megáll mellettünk és lehajol hozzánk, azt várja el tőlünk is. Mert, ahogy az eredendő bűn, úgy az eredendő jóság is az emberhez tartozik. Eredendően érezzük és akarjuk a jót cselekedni. Biztos mindenkinek van jó pár olyan története, amikor érezte, hogy ő most úgy segítene egy idegennek, vagy egy kollégának, vagy egy ismerősnek, de végül átgondolta, mérlegelt és hamar leküzdötte ezt az érzést, hiszen ez áldozatokkal járna. Biztos mindannyian voltunk már abban a helyzetben, amikor hasonlóan cselekedtünk, mint a lévita és a pap. Az is előfordulhatott már, hogy nem csak szó nélkül mentünk el a felebarátunk mellett, hanem még meg is bántottuk, még jobban elgyengítettük, mert nem tudtuk felmérni a helyzet súlyosságát.
Példázatunk mondanivalójának gazdagsága miatt több szereplőnek a helyzetébe is könnyen bele tudunk helyezkedni. Jézus, ezáltal is tanít bennünket, hiszen rávilágít minden körülményre. Mert, ahogy lehetünk az úton fekvő, félholtra vert, nyomorult ember, ugyanúgy lehetünk az is, aki fejét meg sem mozdítja, és rá sem néz a szükségben lévőre. De Ő pont erre hívja fel a figyelmünket, hogy ne essünk a pap és lévita hibájába. Erre mutat rá történetünk a Lukács evangéliumából és igénk Mózes ötödik könyvéből is:
„Mert újra örömét leli majd az Úr abban, hogy jót tegyen veled, …, ha hallgatsz Istenednek, az Úrnak a szavára, megtartván parancsolatait és rendelkezéseit, amelyek meg vannak írva ebben a törvénykönyvben, és ha megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez teljes szívedből és teljes lelkedből. Mert ez a parancsolat, amelyet ma megparancsolok neked, nem túl nehéz a számodra, és nincs távol tőled … Sőt inkább nagyon is közel van hozzád az ige: a szádban és a szívedben; teljesítsd hát azt!”
Ennél egyszerűbben és egyértelműbben talán nem is lehet ezt megfogalmazni. Mert az, amit az irgalmas samaritánus tett, az a mi feladatunk is. Az, amit Jézus példaként velünk tesz, az a mi feladatunk is. Engedjük felszínre törni ezt az érzést, engedjük magunknak, hogy jót tegyünk másokkal. Merjünk ismerősöket, idegeneket megszólítani és segítségünket felajánlani. Bátran szólítsuk meg felebarátunkat legyen az idős, fiatal, hiszen lehet, éppen ott ül az út szélén és arra vár, hogy valaki segítsen neki.
Kedves testvéreim! A jót tenni és cselekedni számunkra nem lehetőség, hanem kiváltság és kötelesség. Mert mi tudhatjuk azt, ami nem mindenkinek adatott meg, mert mi ismerhetjük azt, akit nem mindenki ismert meg. Mi megtapasztalhattuk már számtalanszor az Ő szeretetét, az Ő gondviselését, az Ő példaadását. Mi boldognak mondhatjuk magunkat, mert láthatjuk és hallhatjuk azt, akit sok próféta szeretett volna de nem adatott meg neki. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a hit és az általa megnyílt utak számunkra ajándék, éljünk hát ezzel bátran az elkövetkezendő héten is.
Így legyen!
Ámen
