Isten igazságát felvállalni bennem
Lekció: Lukács 18:1-8.
1Jézus arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. 2Így szólt: Az egyik városban volt egy bíró, aki Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte. 3Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben! 4Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, 5mégis mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül. 6Azután így szólt az Úr: Halljátok, mit mond a hamis bíró! 7Vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? 8Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?
Textus: Lukács 18:3-5.
3Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben! 4Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, 5mégis mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül.
Szabadságom ideje alatt egyik olvasmányélményem volt egy román vallásfilozófus professzornak (Andrei Plesu) a Jézus példázatairól írott könyve. Különösen is hálás vagyok a szerzőnek azért, mert volt bátorsága olyan, amúgy nehezen értelmezhető jézusi példázatokat is nagyító alá venni, mint amilyen a mi mai történetünk, a hamis bíró példázata. Nem utolsó sorban a könyvben olvasottak miatt választottam mai istentiszteletünk alapigéjeként ezt a történetet.
1./ Hiszem, akkor olvassuk helyesen Jézus példázatait, ha az olvasásuk közben egy olyan részletre bukkanunk, ami felháborít, megbotránkozunk bennünket: „Nem. Ez így nem helyes! Ez nem lehet igaz!”. Az a baj a jézusi példázatok többségével, hogy már annyira megszoktuk őket, hogy észre sem vesszük bennük az ilyen megbotránkoztató, „kiugró részeket”.
Ebben a kétszereplős példázatban a „felháborító részlet” az egyik főszereplő személyében van előttünk:
a./ A „hamis bíróról” már a történet legelején kiderül az, hogy „Istent nem féli, és az embereket sem becsüli”. A példázat ugyan közvetlenül nem említi, de egyértelműen kikövetkeztethető, hogy itt egy Heródes vagy a rómaiak által kinevezett nem zsidó bíróról van szó. A korabeli írásos emlékekből tudjuk, hogy az ilyen bírókról általában nagyon rossz véleménnyel volt a Jézus korabeli zsidóság. A hivatalos megnevezésükkel ellentétben – ami „büntetőbíró” volt – előszeretettel nevezték őket „rabló bíróknak”.
Könnyen elképzelhető, hogy a példázatban szereplő bíró is a kenőpénzt várta volna az özvegyasszonytól az igazságos döntés kimondásáért.
b./ Az „özvegyasszonynak” azonban nyilvánvalóan nem volt erre pénze. A Szentírás is többször figyelmeztet, az „árvák és az özvegyek” megsegítésére, az ókori társadalomban ugyanis ők voltak a legszegényebbek és a legelesettebbek. Az egyedül maradt nő sorsa egy férfiak uralta társadalomban a pénztelenség és a teljes kiszolgáltatottság volt. Egészen nyilvánvaló tehát, hogy a példázatbeli özvegyasszonynak semmilyen kilátása sincs arra, hogy megszerezze igazát a „hamis bíró” előtt. Ennek az eszköztelen asszonynak egyetlen egy „fegyvere” maradt: a szívós kitartás.
2./ Egyértelmű, hogy ebben a történetben az igazán pozitív példát az özvegyasszonytól látjuk: az igazság és a kitartás példája az övé.
Van egy igazsága, amelyért kész a végsőkig is elmenni, képes a bírónak addig a nyakára járni, míg végül az már annyira megunja a dolgot, hogy igazságot szolgáltat ennek a szerencsétlen asszonynak.
a./ A teljes emberi élet, a keresztyén életfolytatás egyik legfőbb jellemzője, hogy van egy igazsága, amire odatette az életét, amit szeretne érvényre juttatni önmagában és a környezetében. Aki egyszer igazán Isten közelébe került, annak valamit meg kell éreznie az ilyen igazságokból. Mindannyian különbözőek vagyunk alkatunkban, vérmérsékletünkben. Van, aki szelíden, de kitartóan képvisel valamit maga körül, van, aki érdesebben, harciasabban. Van, akinek az igazsága az imádság területén található meg, másoké a tanításban, vagy a jócselekedetekben, vagy a másokra való hallgatásban. Ahányan vagyunk, ebben is annyifélék vagyunk. A nagy kérdés az, hogy van-e ilyen isteni tisztaságú igazságom, amit nekem kell belevinni ebbe a világba?
Ajánlom mindnyájunknak, hogy mielőtt könnyelműen igennel felelnénk erre a kérdésre, előbb a példázat alapján gondoljuk meg két dolgot:
b./ Ebben a történetben kétféle „igazság” feszül egymásnak: az özvegy „jogos igazsága” és a bíró „önigazsága”. Az ő gondolkodásának a középpontjában önmaga áll, a saját jóléte, gazdagodása, kényelme. A végén azért is ad mégis igazat ennek a szerencsétlen özvegynek, mert az már zavarja a bíró nyugalmát, és az állandó elégedetlenkedésével csorbíthatja szakmai tekintélyét. Nagyon könnyű az „önigazságomat”, önmagam féltését Igékbe csomagolni, „Isten akarataként” tálalni.
c./ És még egy dolog tipikus az isteni igazságokkal kapcsolatban, amit egy dalszöveg idézésével szeretnék közelebb hozni, melyet 1985-ben írt Bródy János.
Mint kisdobos, még azt tanultam,
Hogy hazudni nem szabad,
De betörik a fejed, ha igazat mondsz,
Hát ahhoz tartsd magad, hogy
Ne szólj szám, és nem fáj fejem,
Hisz bolond, ki sokat beszél.
Hazudni bűn, de hallgatni aranyat ér.
…
Az igazságot hát ne tőlem kérd,
Gondold meg magad,
Hisz mindenkinek bevésődött
Mélyen a tudat alatt, hogy
Ne szólj szám és nem fáj a fejem
hisz bolond, ki sokat beszél
Hazudni bűn, de hallgatni
aranyat ér
Azért idéztem ezt a dalt, mert annak a korszaknak – a szocializmusnak – az igazsághoz való beteges viszonyát mutatja, amelyben a jelen lévők többsége velem együtt élt, felnőtt, öntudatra ébredt. Mindenki tudta, hogy a végső igazságokat akkoriban nem volt szabad kimondani. És mondjuk meg őszintén, nagy az esélye annak, hogy ez a „ne szólj szám és nem fáj fejem” ideológia valóban „bevésődött a tudat alatt”, eggyé lett velünk, és tovább él bennünk akkor is, amikor az ilyen „átkos rendszer” már mögöttünk van.
Persze, azt is ki kell mondanunk, hogy Istentől megszentelt igazságokat minden korban nehéz képviselni. Ma is az. Pláne akkor, ha az ember közben csak a saját erejére támaszkodik. Ha ezt teszi, hamar elkeseredik, elbukik, mert, ahogy egy másik rockzenei dalban éneklik:
„Minél tisztább igazság, annál inkább vitatják”. Annál nagyobb lesz körülöttem az ellenállás, minél tisztábban vállalok fel valamit az igazságok közül. A példázatbeli özvegyasszonyban ott volt ez az erő, az igazság utáni olthatatlan szomjúság, és nem nyugodott addig, míg igazsága érvényre nem jutott.
3./ Itt érünk el a példázat másik szereplőjéhez, a „hamis bíróhoz”, akit ráadásul Jézus magához Istenhez is hasonlít a történetben. Miben lehet a „hamis bírót” Istenhez hasonlítani? Lehet-e egyáltalán?
Ha zsidók példázatot mondtak Jézus korában, akkor gyakran alkalmazták a „kisebbről a nagyobbra következtetés” módszerét. Itt is erről van szó. Minden gonoszsága, embertelensége ellenére egy apró jótettet nem vitathatunk el ettől a „hamis bírótól”: végül, ha hosszas rábeszélés után is, de mégiscsak érvényre juttatja az özvegyasszony igazságát.
Ha egy önző, istentelen ember képes erre, mennyivel inkább számíthatunk Istenre, az Ő segítségére, ha komolyan vesszük a nekünk szánt igazságát. Messzire lehet jutni Istenbe kapaszkodva ezen az úton. Menetközben – ha elég kitartó vagyok ezen az úton – még azt is átélhetem, hogy végső soron nem én hordozom az isteni igazságot, hanem az hordoz engem, és segít át az életem legnehezebb időszakain is: felemel, erőt ad.
Nagy titkok ezek. Isten Szentlelke vezessen mind mélyebbre ezekben a titkokban ennek a példázatnak a nyomán.
