Anániás és Szafira
Lekció: Apostolok Cselekedetei 5:1-11.
1Egy ember, név szerint Anániás, feleségével, Szafirával együtt eladott egy birtokot, 2és az árából feleségének tudtával félretett magának, egy részét pedig elvitte, és az apostolok lába elé tette. 3Péter azonban így szólt: Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából? 4Vajon nem a tiéd volt-e, amíg el nem adtad, és miután eladtad, nem te rendelkeztél-e az árával? Mi indította szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek. 5Amint meghallotta Anániás ezeket a szavakat, összeesett, és meghalt. Nagy félelem szállta meg mindazokat, akik ezt hallották. 6Az ifjak pedig felálltak és betakarták őt, majd kivitték és eltemették. 7Mintegy három óra múlva a felesége is bement, mit sem tudva a történtekről. 8Péter megkérdezte tőle: Mondd meg nekem, ennyiért adtátok el a földet? Ő így felelt: Igen, ennyiért. 9Péter így szólt hozzá: Miért egyeztetek meg abban, hogy próbára teszitek az Úr Lelkét? Íme, azok, akik a férjedet eltemették, az ajtó előtt állnak, és kivisznek téged. 10Az asszony pedig azonnal összeesett a lába előtt, és meghalt. Amikor bejöttek az ifjak, halva találták, kivitték őt is, és eltemették a férje mellé. 11Nagy félelem szállta meg az egész gyülekezetet és mindazokat, akik hallották ezeket.
Textus: Apostolok Cselekedetei 5:4b.
Mi indította szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek.
Abban bizonyára mindenki egyetért velem, hogy Anániás és Szafira története bibliai mértékkel nézve is egy furcsa történet, sokak számára első hallásra vagy olvasásra érthetetlen is marad. Kezdjük ezért azzal, hogy röviden átismételjük a történetet, melyhez a teljesebb megértés érdekében még hozzáveszek egy rövid megelőző részletet is a Cselekedetek könyvéből.
1./ A történetünk ott kezdődik, hogy a jeruzsálemi gyülekezet tagjai közül egy Barnabás nevű ember eladta a földbirtokát, a pénzt pedig átadta a gyülekezet vezetőinek, az apostoloknak.
Ezen a példán felbuzdulva hasonlóan cselekedett a gyülekezet másik két tagja, Anániás és Szafira is. Ők is eladták családi földbirtokukat, ők is elhozták a pénzt, és letették az apostolok lábai elé, de a két adományozás között volt egy jelentős különbség. Anániás és Szafira a földbirtokból kapott pénz egy részét a saját céljaikra félrerakták, a maradékot viszont úgy adták oda, mintha az a teljes összeg lett volna.
És itt két megjegyzés erejéig meg kell állnunk a történetben:
– Senki nem tette kötelezővé az első keresztyén gyülekezetben, hogy ott vagyonközösségnek kell lennie, vagyis, hogy mindenkinek oda kell adnia a teljes vagyonát a belépéskor. Barnabás tette teljesen önkéntes volt. El tudom képzelni, hogy nem volt családja, így a gyülekezetre hagyhatta az egész vagyonát. Nem volt tehát semmiféle kényszer a történetünkben szereplő házaspáron arra nézve, hogy ugyanezt tegyék.
– Azért is tehették ezt mindhárman, mert az első pünkösd utáni gyülekezetben olyan széles körű szegény- és idősgondozás volt, hogy ezek a gyülekezeti tagok bátran számíthattak arra, hogy hajlott korukra pénz nélkül sem maradnak egyedül, a fiatalabb gyülekezeti tagok majd gondozni fogják őket. Így már nem is tűnik olyan elrugaszkodott ötletnek a vagyon felajánlása.
Ezek után tehát ez a házaspár, Anániás és Szafira ugyanazt teszi, mint Barnabás, és mégsem ugyanazt. Amikor pedig Péter apostol külön-külön szembesíti őket a hazugságukkal, akkor mindketten holtan esnek össze.
2./ Furcsa történet, de érdemes kicsit elidőzni felette, mert van benne néhány elgondolkodtató mozzanat. Kettőt szeretnék kiemelni, elénk hozni:
a./ Mi vitte rá Anániást és Szafirát arra, hogy hazudjanak? Jakab levelében találkozunk egy kifejezéssel, amely egyetlen szóban összefoglalja azt, ami ezzel a házaspárral történt: „kétlelkűek” voltak. Valószínűleg keresték a módját, miként lehetnének a gyülekezet igazi tagjai. Bölcsességet kértek Istentől, aztán Barnabás tettében meg is kapták az isteni választ. Ők ketten megbeszélték ezt az egészet egymás között, és arra jutottak, hogy ez így túl sok lenne, és a saját eszükre támaszkodva lejjebb tették a mércét, és lett belőle az, amit a történetben olvastunk. Számtalan területen működik így a hitünk, de általában véve az életünk is. Ancsel Évának van egy ideillő mondata:
…az embert rettentő könnyű rávenni a megváltozás látszatára.
Ennek a rövid idézetnek minden szava fontos: „rettentő könnyű” a „megváltozás látszatára” rábírni az embereket. Nem is nagyon kell hozzá idegen segítség, magamat is meg tudom győzni arról, hogy a „kétlelkűségem” a legnagyobb rendben van, és hogy valójában én már rég az vagyok, ami tulajdonképpen csak a „megváltozásom látszata”, kifelé mutatott képe, a kirakat, ami mögött bent közel sem olyan szép a helyzet. Bennünket, keresztyéneket, ha úgy tetszik fokozottan fenyeget a „kétlelkűség” bűne, mert az Istentől elénk állított ideál nagyon magasra teszi a mércét, olyan magasra, amit isteni erők nélkül csak színészek módjára megjátszani tudunk, megvalósítani nem.
b./ És itt van még egy másik, a történetben is szorosan idekapcsolódó téma – bibliai kifejezést használok megint –, a „lelkek megítélésének, vagy megkülönböztetésének” a problémája. Talán részben azért is olyan furcsa számunkra ez a történet, mert benne Péter olyan kérlelhetetlen egyértelműséggel nevezi néven Anániás és Szafira tettét, amihez mi nem szoktunk hozzá.
Furcsa világban élünk az igazság-hazugság tekintetében, olyan képlékenyek lettek a határok, hogy a hazugság már nem számít hazugságnak, hanem „alternatív ténynek” vagy „igazságnak” mondják egyesek. Amikor a házasságtörés már csak az igaz boldogság keresésének számít. Amikor a nemzeti vagyon eltulajdonítása már nem lopásnak számít, hanem a „sikeres üzletember” ismérvének, aki „jókor volt jó helyen”.
Egy olyan világban, ahol egyre inkább elmosódni látszik az igazság és hazugság határa, ott még inkább megnő a tisztánlátás jelentősége. Pál felszólítása: „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg” (1. Thessz. 5:21), „a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is” (1. Kor. 2:10), éppen erre az útra vezetnének minket. Ezért nem lehet a keresztyén ember élete rohanó élet, mert miközben Isten mélységeit és a világot figyeli, itt-ott kicsi fények gyulladnak meg, melyek élesítik a látását önmagára nézve, de a világra nézve is.
3./ Itt tulajdonképpen be is lehetne fejezni, és valószínű, hogy lesz olyan, aki innentől már nem tud velem jönni, de még egy súlyos kérdést szeretnék ezzel a történettel kapcsolatban elénk hozni.
Eddig egy jelzőt használtam erre a történetre: „furcsa”. Most szeretnék még egy másikat mellé helyezni: „szörnyű”. Nem szörnyű, hogy egy ilyen kis horderejű ügy miatt két embernek kell meghalnia? Jól van ez így? Jézus szelleme ez? Nem túl szigorú itt Isten Lelke, nem hiányzik ebből a történetből az eltévedt bűnössel szembeni megbocsátó szeretet? A gazdag ifjú történetében azt olvassuk, hogy Jézus „megkedvelt azt az ifjút”, aki nem tudta Isten szolgálatára adni a vagyonát.
Azt gondolom, ennél a történetnél valami félrecsúszott, mire leírásra került a Cselekedetek könyvében. Évtizedekkel – 30-40 évvel – később írták le ezt a történetet. Valószínű, hogy a nagy lendülettel az első pünkösdkor elindult jézusi mozgalomban volt valaki, akit valamilyen vétsége miatt kizártak, és ez a történet alakult később egy ilyen elrettentő történetté, amit valószínűleg a megkeresztelkedésre készülők számára meséltek el ebben a formában: „Vigyázzatok! Isten Lelkét, az egyház Lelkét hazugsággal ne akarjátok becsapni!”
Azt gondolom, Jézus Lelke az elbukás után is a megbocsátás Lelke. Az elmúlt idők konfliktusai után ezt nagyon jó volna tanulgatni itt a gyülekezetben. Számomra a történet végén ez szörnyű kettős halál szimbolikus értelmet nyer. A Cselekedetek könyve a keresztyén gyülekezet kezdeteiről, elindulásáról szól, és ehhez képes feltűnő, hogy először csak itt, az 5. fejezetben, ebben a történetben találkozunk az „egyház” szóval. Ez valószínűleg nem véletlen! Aki a „kétlelkűség” lelkületét hozza a gyülekezetbe, az mindig egy „kicsi halál” a közösségre. Vegyük komolyan Isten Lelkét! Így legyünk együtt az Vele az úrvacsorában!
