Isten Lelkének egyszerűsége
Lekció: Apostolok Cselekedetei 2:1-13.
1Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, 2hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. 3Majd valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. 4Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. 5Sok kegyes zsidó férfi élt akkor Jeruzsálemben, akik a föld minden nemzete közül jöttek. 6Amikor ez a zúgás támadt, összefutott a sokaság, és zavar támadt, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. 7Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? 8Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén? 9Pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, 10Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Ciréné mellett van, és a római jövevények, 11zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól. 12Megdöbbentek mindnyájan, és tanácstalanul kérdezgették egymástól: Mi akar ez lenni? 13Mások azonban gúnyolódva mondták: Édes bortól részegedtek meg.
Textus: 1. Sámuel 10:6.
6Akkor megszáll téged is az Úr lelke, velük együtt prófétai révületbe esel majd, és más emberré leszel.
Kedves Testvéreim!
Ezekben a napokban úgy érzem, egyszerre könnyű és nehéz is a Szentlélekről beszélni.
Könnyű, mert a Szentlélekkel kapcsolatban elég csak arra a járványra utalnunk, amely hónapok óta meghatározza az életünket, a mindennapjainkat. A pusztító vírus szabad szemmel nem látható, és mégis tudjuk, hogy létezik és életeket olt ki.
Ellentétes előjellel ugyanez mondható el Isten Szentlelkéről is: nem látható, nem ragadható meg, és mégis újra és újra kifejti a maga életadó, teremtő munkáját.
1./ A járványnak köszönhetően alapszinten most talán könnyebb ráirányítani a figyelmet Isten Szentlelkére, de a lényegre nézve ugyanúgy gondban vagyunk, mint korábban is mindig. Kicsoda a Szentlélek? Hogyan érezhetem meg a jelenlétét? Mit tehetek annak érdekében, hogy átéljem a Lélek jelenlétét magamban? Az ilyen és az ehhez hasonló kérdésekre ma is nehezen tudunk érthető és érvényes válaszokat adni.
Nem is lehet ezen csodálkozni! Bizonyára mindnyájan észrevettük már magunkban, hogy mindig azokat a dolgokat tudjuk a legnehezebb szavakba önteni, amelyek nem látható módon, hanem a külső világtól elzártan, belül a lelkünkben történnek meg velünk. Nehéz megfogalmazni igazán azt, hogy mit érzünk akkor, amikor nagy örömünk van, amikor szerelmesek vagyunk, vagy amikor fájdalom, csalódás vagy bánat ér bennünket. A bensőnkben végbemenő történések a külső szemlélő számára legtöbbször szinte észrevehetetlenek, és szavakba öntve is nagyon sokszor érthetetlenek maradnak. Isten Szentlelke is belül, a lelkünk legmélyén érint meg bennünket, onnan kiindulva formál minket, ha engedelmeskedünk neki. Éppen ezért nehéz szavakba önteni a Szentlélek csodáját most is.
Nemcsak nekünk, ma élő embereknek jelent ez problémát. Több ezer évvel ezelőtt maguk a szentírók is küszködtek a szavakkal. Az első pünkösd történetének a leírásában ezért olvashatunk olyasmit az Isten Lelkéről, hogy „szélrohamhoz hasonló zúgás” vagy „lángnyelvek” megjelenése. Éppen ezért sokszor még Bibliával a kézben is nehéz valami érvényeset és érthetőt mondani Isten Szentlelkéről.
2./ Az igehirdetés elején felolvasott versnek is megvan a maga problémája. Az az ószövetségi idézet, amelyet most hallottunk Sámuel próféta szájából hangzott el jó háromezer évvel ezelőtt. Akkor mondta el Sámuel ezeket a szavakat, miután Isten utasítására királlyá kente Sault, Izráel első királyát. Elmondta neki, hogy mi fog történni vele a hazafelé vezető úton. Prófétákkal fog találkozni, akik „prófétai révületben lesznek”, maga Saul is beáll majd közéjük és ő is révületbe fog esni.
Ha ebből az egyetlen mondatból akarunk megérteni valamit a Szentlélek titkából, ez az Ige először inkább összezavar bennünket, mint megvilágosít. Ami pedig igazán furcsán és érthetetlenül cseng itt a számunkra, az a „prófétai révület”. Ez valami szokatlan, tőlünk idegen dolog. Valóban így adatik Isten Szentlelke a mi számunkra is? Révületben, extázisban?
Egyetlen dolgot kell itt jól megértenünk. Isten dolgainak a megismerésében is van az idők folyamán egyfajta tisztázódás, letisztulás. Kezdetben valóban úgy gondolta Isten választott népe, hogy kell valamiféle önkívület ahhoz, hogy az Isten üzenete, az Ő Lelke elérjen hozzánk. Mi azonban már ismerjük ennek a folyamatnak a végét az Újszövetségből, amely a Szentlélekkel kapcsolatban világosan kijelenti, hogy az „az erő, a szeretet és a józanság lelke”. Ebből a nézőpontból tekintünk erre az ószövetségi szentlelkes idézetre is.
3./ Van ennek a Sámuel által kimondott mondatnak egy másik, hiszem, hogy a mi számunkra is érvényes részlete. Jóval Jézus előtt fogalmazták, mégis mondhatjuk azt, hogy Jézus szellemében mondták. Ez pedig így hangzik: „Akkor megszáll téged is az Úr lelke, … és más emberré leszel.”
Ha valamelyik szentlelkes mozgalom híve olvassa ezt az igét, akkor ő minden bizonnyal erre a szóra fogja tenni a hangsúlyt, hogy „mássá” leszel. Ha Isten Lelke megnyugszik rajtam, akkor ott valami látványosan „mássá” lesz, szenzációsan, fantasztikusan, csillogóan mássá. Talán éppen ezért van olyan sok gond a keresztyén emberek fejében a Szentlélek körül, mert az az elképzelés, hogy Isten Szentlelke valami bonyolult, nehezen hozzáférhető, csak a kiválasztottaknak fenntartott, érthetetlen valóság, holott ennek éppen az ellenkezője az igaz. Nem egyszerűen csak „mássá”, az addigi önmagamból kifordulva, látványosan, szenzációsan újjá leszek, akinek már szinte semmi köze a korábbi önmagamhoz, hanem „más emberré” leszek. Ember maradok továbbra is, de Isten Lelke által jobb, emberségesebb, igazibb emberré leszek. Ez a Szentlélek igazi munkája bennünk mindenkor.
S, hogy ez mennyire így van, azt szeretném egy egyszerű bibliai példán szemléltetni. Ez a példa pedig a jól ismert jézusi történet, az irgalmas samaritánus példázata lesz. Ebben a történetben egy félholtra vert emberről hallunk, akit az úton rablók támadnak meg, kirabolnak és eszméletlenül az út szélén a sorsára hagynak. Előbb két egyházi ember megy el mellette: egy pap és egy lévita, de mindketten a sorsára hagyják a szerencsétlent. Harmadjára egy samaritánus érkezik a helyszínre, aki „amikor odaérkezett hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt saját barmára, elvitte egy fogadóba, és ápolta” (Lukács 10: 33-34).
A Jézus által elbeszélt példázatot egy „törvénytudóval” való beszélgetés előzi meg a Lukács evangéliumában. A törvénytudó azért keresi fel a Mestert, mert egy kérdésre akar választ kapni. Ez a kérdés pedig így hangzik: „Ki a felebarátom?” Erre a kérdésre adandó válaszként mondja el aztán Jézus az irgalmas samaritánus történetét. Mi most változtassuk meg az eredeti kérdést a történet előtt. Tegyük fel a kérdést így: „Ki cselekszik ebben a történetben Szentlélek által?” „Hol nyilvánul meg Isten Szentlelke, kinek a cselekedetében?”
Nem kell gondolkodnunk a helyes válaszon. Természetesen a samaritánus az, akinek a tettében Isten Lelkének a jelenlétét érezhetjük. Azt sem nehéz kitalálnunk – hiszen maga a bibliai szöveg segít is bennünket –, hogy mi mehetett végbe ennek az embernek a lelkében. „Meglátta, megszánta” és bekötötte a sebeit. Ki ne érezte volna már közülünk is ezt az érzést? Az ösztönös részvétnek, a sajnálatnak az emberi érzését, azt, hogy a bajba jutott szerencsétleneken segíteni kell. A példázat szerint ott van munkában Isten Szentlelke, ahol ez az ösztönös részvét a szerencsétlenek iránt cselekvéssé válik. Ahol ez történik, az már a Szentlélek Isten munkája az életünkben. Ilyen egyszerű lehet ez: hallgatni a belső hangra, s tenni azt, ami emberileg tehető. Elemi fokon ilyen egyszerű a Szentlélek „tudománya” a gyakorlatban.
Ne fejezzük be itt még a példázat elemzését! A jobb megértés érdekében tegyünk fel még egy második kérdést is. Ahol nem a Lélek vezetése alatt cselekszenek ebben a történetben, ott vajon mi történik? Nem nehéz ebben az esetben sem kitalálnunk, hogy mi mehetett végbe a két egyházi ember lelkében. A pap és a lévita minden bizonnyal ugyanazt a részvétet érezhette, amit az irgalmas samaritánus is, csak ők mégsem engedelmeskedtek ennek az isteni sugallatnak. Ki tudja, hogy a számtalan megfogalmazható ellenérv közül melyik kiabálta túl leghangosabban Isten Lelkének „halk és szelíd hangját”. Lehet, hogy azt mondták magukban, hogy templomi szolgálatra készülve, nem válhatnak tisztátalanná. A véres ember megérintése tisztátalanságot vont maga után a törvény szerint, aki pedig tisztátalanná vált, az egy meghatározott ideig nem végezhetett papi szolgálatot. De lehet az is, hogy „komolyabban” teologizáltak mindketten és úgy gondolkodtak, hogy ez az ember nyilván valami Isten ellen elkövetett nagy bűnéért nyerte most el a méltó büntetését. Ha pedig ez így van, akkor nekünk sem kell rajta segítenünk.
Talán a felhozott példából érezzük is már, hogy igazából nem az Isten Lelke a bonyolult. Bonyolítani a dolgokat általában mi szoktuk azzal, hogy megmagyarázzuk magunknak, miért nem tesszük a kézenfekvő jót, kifogásokat keresünk a magunk számára, hogy Pilátushoz hasonlóan mossuk a kezeinket. Mi vagyunk általában bonyolultak és mi szoktuk összekuszálni a szálakat. Isten Szentlelke egyszerű, a józanságnak és az igazságnak a Lelke (2. Timóteus 1:7.)
Egy egyszerű – bár talán kissé furcsa – képben szeretném érzékeltetni, mi is zajlik le sokszor a gondolataink szintjén, amikor Isten Lelke megérint bennünket. Képzeljünk el egy finom selyemből készült vadonatúj, hófehér ruhadarabot, egy kendőt, amit egy gyári gépsor jól megolajozott gépének a fogaskerekei közé beejtünk. A fogaskerekek között a fehér selyemkendő teljesen tönkremegy, mindenestül használhatatlanná válik. A fogaskerekek apró darabokra tépik, a kerekek között lévő olaj befeketíti a megmaradt foszlányokat, az eredeti selyemkendőt többé már fel sem lehet ismerni. Ez történik sokszor velünk is, amikor Isten Lelkének érintései a mi önző gondolataink „fogaskerekei” között a felismerhetetlenségig tönkre mennek.
Azzal fejezem be, amivel az Jézus az irgalmas samaritánus példázatát, arra bíztatta az őt megkérdező törvénytudót, hogy „menjen el és ő is hasonlóképpen cselekedjen”. Erősítse bennünk Isten Lelkének halk és szelíd hangját és azt a készséget, hogy engedelmeskedjünk mind gyakrabban az Ő szavának!
