„Nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt”
Lekció: Apostolok Cselekedetei 26:6-23.
6Most is amiatt a reménység miatt állok itt vád alatt, amelyet atyáinknak ígért Isten. 7Ennek a teljesülését reméli tizenkét törzsünk is, éjjel-nappal állhatatosan szolgálva Istennek. Ezért a reménységért vádolnak engem a zsidók, Agrippa király. 8Miért tartjátok hihetetlennek, hogy Isten halottakat támaszt fel? 9Egykor magam is úgy gondoltam, hogy mindent meg kell tennem a názáreti Jézus neve ellen. 10Meg is tettem ezt Jeruzsálemben, és a főpapoktól kapott felhatalmazás alapján a szentek közül sokat börtönbe vetettem. Amikor pedig halálra ítélték őket, én is ellenük szavaztam. 11A zsinagógákban mindenfelé gyakran büntetéssel kényszerítettem őket káromlásra, sőt ellenük való féktelen őrjöngésemben egészen az idegen városokig üldöztem őket. 12Egyszer éppen ilyen ügyben utaztam a főpapok felhatalmazásával és megbízásával Damaszkuszba. 13Déltájban az úton láttam, ó, király, amint a mennyből a nap fényénél is ragyogóbb világosság sugároz körül engem és útitársaimat. 14Mikor pedig mindnyájan a földre estünk, egy hangot hallottam, amely így szólt hozzám héber nyelven: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod. 15Erre ezt kérdeztem: Ki vagy, Uram? Az Úr pedig így válaszolt: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. 16De kelj fel, és állj a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni. 17Megoltalmazlak e néptől és a pogányoktól, akikhez küldelek. 18Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek. 19Ezért, Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt, 20hanem először Damaszkuszban és Jeruzsálemben, majd Júdea lakóinak és a pogányoknak hirdettem, hogy térjenek meg, forduljanak az Istenhez, és éljenek a megtéréshez méltóan. 21Ezért fogtak el engem a zsidók a templomban, és ezért akartak kivégezni. 22De mivel Isten mind e mai napig megsegített, itt állok, és bizonyságot teszek kicsinyeknek és nagyoknak, és semmit sem mondok azon kívül, amit Mózes és a próféták megjövendöltek: 23a Krisztusnak szenvednie kell, és mint aki elsőnek támad fel a halottak közül, világosságot fog hirdetni népének és a pogányoknak.
Textus: Apostolok Cselekedetei 26:19.
19Ezért, Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt.
Olyan témát hozok ma elétek, amely ritkán fordul elő a református igehirdetésekben. Mi reformátusok, a történelmi hagyományainknak megfelelően általában erősek vagyunk azokon a teológiai területeken, ahol rációval, értelemmel kell megragadni a hit igazságait, és általában nehezebben boldogulunk ott, ahol az értelem számára kevésbé hozzáférhető spirituálisabb, misztikusabb témákat kell értelmeznünk. Mivel meggyőződésem szerint mindkettő hozzátartozik az egészséges hithez, most egy ilyen misztikusabb témát hozok elétek, amely a kiemelt Ige megfogalmazása szerint ebben a két szóban foglalható össze: „mennyei látomás”.
1./ A beszélgetés, amelyben ez a két szó majd kétezer éve elhangzott, meglehetősen különböző emberek között zajlott.
A beszélgetés egyik szereplője Pál apostol volt, aki Cézáreában, a júdeai helytartók székhelyén volt akkor börtönben. A zsidók vádolták be a római hatóságoknál, már második éve van vizsgálati fogságban.
A beszélgetés másik résztvevője az újonnan kinevezett helytartó, Fesztusz, hivatali elődjétől örökli meg az apsotol megoldatlan ügyét, és nem tud benne dönteni, hiszen a zsidók vallási problémái ismeretlenek számára.
És ott van még Agrippa király, aki bemutatkozó látogatásra érkezett Jeruzsálemből az új helytartóhoz, és akit maga Fesztusz kért meg arra, mint vallási szakértőt, hogy nyilatkozzék Pál ügyében. Ezért hozzák ki cellájából az apostolt, és ezért hallgatják ki az előkelők őt.
A beszélgetés során Pál engedélyt kap arra, hogy „szóljon a saját mentségére”, ezért elmeséli Agrippa királynak a damaszkuszi úton kapott látomását, és ehhez fűzi ezt a mondatot:
Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt.
2./ Nem véletlenül teszi beszéde középpontjába Pál a „mennyei látomást”, hiszen az egész élete középpontja, fordulópontja volt ez az alkalom. Teljesen más irányt vett onnantól kezdve minden: az addig a keresztyéneket fanatikusan üldöző zsidó farizeusból egyszerre Jézus elkötelezett tanítványa lett. Nem kell különösebben ecsetelnem, milyen nagyszerű lenne, valami ehhez hasonló Isten-élményt átélni, benne részesülni! Mennyire mássá tenné, leegyszerűsítené az életünket.
Protestáns körökben ezt a kérdéskört általában azzal szokták röviden lezárni, hogy ez „mindig Isten kegyelme”. Ez igaz, de azért általában van néhány emberi oldala is annak, hogy ez az életet átformáló, megemelő találkozás létrejöjjön Isten és ember között. Előidézni valóban nem tudjuk, de egy kicsit elébe mehetünk Istennek ebben az ügyben, vagy pedig a másik oldalon akadályai lehetünk Isten velünk való személyes találkozásának. Mire is gondolok?
a./ Pál apostol istenélményének története nem a damaszkuszi úton kezdődött, hanem jóval korábban, még akkor, amikor nem is Pálnak, hanem Saulnak hívták. Erről a korábbi önmagáról az apostol így vall egyik levelében:
Fölöttébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományainak. (Galata 1:14)
Már Saulban ott van egy szenvedélyesen izzó istenkeresés. Számára valamilyen módon központi kérdés lett az Isten személye. Általában azokhoz van közel Isten, akik szenvedélyesen harcolnak érte vagy éppen ellene. És a legtöbbünk problémája az istenkapcsolatunkkal éppen itt kezdődik. A szenvedélyeink, a lelki energiáink központi irányai legtöbbször nem Isten felé irányulnak, hanem valami más felé, és Isten felé már alig jut valami.
Istennel is általában úgy vagyunk, mint nagyon sok mindennel az életben: keressük azt a bizonyos „arany középutat”, ami a szélsőségek között valahol a kényelmes, kellemes tartományban tart meg bennünket: ahol még nem kell nagyon megváltoznunk, módosítanunk önmagunkon, de ahol ugyanakkor megnyugtathatjuk a lelkiismeretünket is: mi alapvetően „rendes, szerethető emberek vagyunk, akik megérdemlik az Isten szeretetét”.
Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! (3:15) – szólítja meg a feltámadt Jézus a laodíceai gyülekezetet a Jelenések könyvében.
Biztos, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor helyes az „arany középút”, de Istennel szemben ettől jóval több kell, és ez a több ott volt már Saulban is. Az nem derül ki az apostol életrajzából, hogy hol lobbant fel benne a vágy Isten személye iránt, de a saját és mások életét nézve úgy látom, az Isten maga hozza elénk az ilyen helyzeteket.
Ez történhet meg egy lesújtó gyászban, amikor a halállal nézünk farkasszemet, egy betegségben, amikor Isten megállít bennünket, de akár egy szerelemben, egy tartalmas beszélgetésben, egy művészeti alkotásban, amely megállít és elgondolkodtat minket. Egy konfliktusban, amelyben túllépek azon, hogy csak a „magam igazát szajkózzam”, ahol merek Isten elé állni, és az Ő igazságai felől nézni az adott esetet. Ezer és egy módja van Istennek arra, hogy megnyilatkozzon az életünkben, de azt a belső, lelki kaput, azt nekem kell kinyitnom.
b./ Pál el tudta mondani magáról Agrippa király előtt: Nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt. Mi, magunkra nézve ki tudjuk ugyanezt mondani?
Csak jelzésszerűen hagy villantsak fel néhány félrecsúszási lehetőséget ezen a területen:
– Van „mennyei látás”, és van olyan is, hogy a saját szívünkben születik meg valamilyen elképzelés Istenről.
– Aztán nagy kérdés az, hogy amikor halljuk az „Isten látomását”, akkor engedelmeskedünk-e neki, vagy leszázalékoljuk azt? Van ilyen, hogy részleges vagy válogatós engedelmesség.
– Van, aki egyszerűen Istent számításon kívül hagyva önmagából meríti a saját „életlátomását”.
Minden földi és égi látomást egybevetve a mércének, zsinórmértéknek Isten legnagyobb látomását, Jézus Krisztust érdemes alapul venni. „Ő Isten testet öltött legnagyobb látomása”, benne látható meg, milyennek gondolta Isten az embert. Ott, a damaszkuszi úton maga Pál is vele találkozott. És nem kell valami nagy misztikus, angyali jelenésre gondolni: Saul-Pál egy alakot látott a kereszt sebhelyeivel, aki irgalmasan lehajlott hozzá, a kínlódó emberhez.
3./ Meggyőződésem, hogy életbevágóan fontos számunkra, hogy legyen Istentől kapott „mennyei látásunk”, amely egyfelől mindannyiunknak ugyanaz, mert Isten ügyéről szól, de ugyanakkor mindnyájunknak személyesen egyedi, mert a nagy egészen belül Isten mindnyájunkat kicsit másként akar használni.
Egy egyszerű képben próbálom megragadni a lényeget. Vidékről származom, ahol gyerekkoromban még sok földút volt, és ha leesett egy kiadós eső, akkor mondjuk személyautóval szinte lehetetlen volt egyik-másik ilyen úton végigmenni. Gyakran megtörtént, hogy amint egy személyautó araszolgat a sáros földúton, egyszerre beleragad a sárba, és se előre, se hátra nem mozdult. Mi történt ilyenkor? Kiszálltak az utasok, odamentek emberek, beleálltak a sártengerbe és megpróbálták hátulról megtolni az autót, míg a sofőr meg a volán mögött nyomta a gázt. És lehet, hogy mindez mégis kevésnek bizonyult…
Mennyivel másabb volt a helyzet akkor, amikor egy erőgép, egy traktor vagy egy teherautó mögé állt be a személyautó, egy vontatókötél segítségével összekötötték a kettőt, és amikor egy mélyebb sártócsába beleragadt volna az autó, a nagyobb erőgép a vontatókötél segítségével kihúzta azt.
Az emberi élet sokszor hasonlítható ilyen sáros úton való előrehaladáshoz, amelyben könnyen „megfeneklik az életünk”, és hiába a saját „motor erőm”, a mások biztatása, „megtoló ereje”, az igazi segítség az Istentől kapott „látomás” lehet, amely mindig előttem jár és vonz magához.
Isten adjon ilyen „látomásokat” nekünk, és mi sem legyünk engedetlenek a nekünk küldött mennyei látomás iránt!
