+36-52/342-872 | lelkeszi@kistemplom.hu

Igehirdetés 2018. december 9.

Advent 2. vasárnapja

Lekció: Zsoltárok 126.

1Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók.
2Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az ÚR! 
3Hatalmas dolgot tett velünk az ÚR, ezért örvendezünk. 
4Fordítsd jóra sorsunkat, URam, a délvidéki kiszáradt patakmedrekhez hasonlóan! 
5Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni. 
6Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezik, mikor kévéit hozza.

Textus: Lukács 3:1-6.

1Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik évében, amikor Júdea helytartója Poncius Pilátus volt, Galilea negyedes fejedelme Heródes, Iturea és Trakhónitisz tartományának negyedes fejedelme Heródes testvére, Fülöp, Abiléné negyedes fejedelme pedig Liszániász volt, 2Annás és Kajafás főpapok idején szólt az Úr Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. 3Ő pedig bejárta a Jordán egész környékét, és hirdette a megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára, 4ahogyan meg van írva Ézsaiás próféta beszédeinek könyvében: „Kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! 5Minden völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el, legyen a görbe út egyenessé, a göröngyös simává: 6és meglátja minden halandó az Isten szabadítását.”

Advent 2. vasárnapja van. Úton vagyunk. Úton, mint akik benne vannak ennek az életnek, az emberiség sorsának az útjában, de egyben úton vagyunk Isten felé. Ez a két út keresztezi egymást adventben. Az emberi utunk, ez a földi vándorlásunk az egyik, a másik pedig az Istennel járt utunk. Lukács is így értelmezi Keresztelő János elindulását. Azzal a sziklaszilárd társadalmi meghatározottsággal kezdi Keresztelő történetét, amelyben ott a császár, a helytartó, a negyedes fejedelem, a főpap. Az emberi létezés akkori meghatározói. Keresztelő abba a korba született bele, ahol ezek az emberek tették ilyenné, vagy olyanná az emberlétet. Van aki szerint például Poncius Pilátust nem is ismerné az emberiség, ha nem ő a helytartó Jézus idejében. Mi is fel tudjuk sorolni azokat a neveket, amelyek hatással vannak az utunkra. Politikai vezetőink, egyházi vezetőink, gyülekezeti vezetőink. Mi ebbe a korba születtünk bele, ahol ők a meghatározók. Az advent viszont arról üzen nekünk, hogy van egy de. Nagy betűkkel. Hogy ezek mellett a nevek mellett, akaratok és politikai erők mellett megjelenik az az erő, aki mindegyik fölött áll. Akiket így mutat be egy 16. századi liturgikus ének, uralkodó Isten, kinek kezében vannak minden királyoknak és fejedelmeknek szívei. Itt van a de. Ennek jött el a pillanata akkor, ahogy Lukács írja: szólt az Úr Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. Az időtlen keretezte az időbe zártat, az örök a végest. Ezen a metszésponton áll Keresztelő. És most jön a lényeg, ezen a metszésponton állunk mi is, bármikor szól hozzánk az Úr. Amikor eljut a szívünkig, lényünk mélyéig az Isten üzenete, útmutatása, sorsfordító akarata. Megtörtént Keresztelő Jánosnál az, amit maga is hirdetett: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! 5Minden völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el, legyen a görbe út egyenessé, a göröngyös simává: 6és meglátja minden halandó az Isten szabadítását.” Keresztelő Jánosnak az élete egy pontján tapasztalata lett az Istenről, megtudta, hogy milyen, amikor az Isten Igéje eléri. Azt akarta, hogy ezt mindenki tapasztalja meg. Millióan tették ugyanezt az egyháztörténelemben, az ókori egyházatyák, a szerzetesek, keleten és nyugaton egyaránt, ezt tette Luther. Mi nem ezen az úton vagyunk-e? Azon az úton, amelyen a földi vándorlásunkát átmetszi az érkező Isten útja és innentől minden más lesz, mint eddig volt. Az advent mellett ugyanez a tartalma az egyházi év utolsó szakaszának. Amikor a 2. adventre gondolunk, Krisztus dicsőséges visszatérésére ebbe a világba. Mégis egy nagy különbség van a kettő között. Az utolsó ítéletnél az az emberarc erősödik fel, amelyik félti a világát az Isten elől. Az adventben az az emberarc, amely alig várja, epekedik azután, hogy eljöjjön hozzá az Isten. Keresztelő János ilyen volt. És nem azért, mert a sorsa rossz volt, mert szegény családban nevelkedett, vagy rossz körülmények között, ma így mondjuk, hogy traumatizáló családban. Keresztelő apja pap volt. Szüleiről ezt írja Lukács: Igazak voltak mindketten Isten előtt, és feddhetetlenül éltek az Úr minden parancsolata és rendelése szerint. Ilyen szülők egyetlen, későn született gyermeke Keresztelő. Aki azok közül való, akik vágynak az Isten megérkezésére. Hogy eljöjjön és olyan tapasztalatot adjon, amiről a zsoltár beszél:

1Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók. 
2Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az ÚR! 
3Hatalmas dolgot tett velünk az ÚR, ezért örvendezünk. 
4Fordítsd jóra sorsunkat, URam, a délvidéki kiszáradt patakmedrekhez hasonlóan! 
5Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni. 
6Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezik, mikor kévéit hozza. 

Az érkező Isten ezt a tapasztalatot hozza önmagával. Mi is sokszor voltunk kiszáradt patakmedrek, amelyekbe egyszercsak megérkezett a hömpölygő víz, vagy olyanok, akik könnyezve vetettek, akik sírva indultak vinni a vetőmagot. A hiányba megérkezik az Úr, a könnyeket letörli, a szomorúságot megvigasztalja. Hogyne várnánk Őt? Adventben még azokban is várakozás ébred, akik megadják magukat a sorsuknak és úgy gondolják, nem lesz jobb semmi. Sőt még azokban is, akik nem akarnak tudni saját szomorúságaikról és nem akarják látni saját kiszáradt voltukat. Isten mindenkihez érkezik. Az adventi idő arra van, hogy az érkezés akadályait lebontsuk az érkező előtt. Egy mai autópálya építése jelenik meg előttünk: völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el, legyen a görbe út egyenessé, a göröngyös simává. Semmi más nem teszi meg ezt a mérhetetlenül nagy munkát, mint maga a várakozás. A nyitottság az érkező előtt. Pedig a munka nem kevés. Az évek alatt felhalmozódott hegyek, a mélyen húzódó szakadékok, a görbe, elnyúló utak mind a jelenünk részei. Könnyebb meglátnunk az emberi kapcsolatainkban ezeket. A családban, a házasságban. Ahol igazi meghatározottság minden szakadék és minden felhalmozódott dolog. De milyen nagy vágy van mögöttük, azután, hogy ezek eltűnjenek, vagy csak kisebbek legyenek. Nekünk van ebben részünk, sőt lehetőségünk is. Hogy elhordással, kiegyenesítéssel, feltöltéssel rendezzük magunk körül a terepet. Hogy újra átjárható legyen az út. Ebben megszólal Izrael sokezer éves istenhiánya. De megszólal a mi istenhiányunk is. És vágyunk és szomjazunk erre: Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók. 
2Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Lukács ugyanezt fogalmazza meg így: meglátja minden halandó az Isten szabadítását.” Eredetibb fordításban, meglátja minden test az Isten üdvözítését. Isten ebbe a nagyon hús és vér életünkbe akar megérkezni. Az életünk, a létezésünk hús-vér valóságába. Nem egy szép gondolat akar lenni, vagy idézet, amelyet képeslapokra írhatunk. Be akar lépni testet öltve a testi létezésbe. Az ösztönöktől vezérelt emberlétbe. Mindenbe, ami nem szép és nem magasztos, abba meg akar érkezni az Isten. Advent idején ezt üzeni és ezt kiáltja Keresztelő János hangjával. 

2Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az ÚR! 
3Hatalmas dolgot tett velünk az ÚR, ezért örvendezünk. 
4Fordítsd jóra sorsunkat, URam, a délvidéki kiszáradt patakmedrekhez hasonlóan! 
5Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni. 
6Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezik, mikor kévéit hozza. 

Az érkező Isten ezt a tapasztalatot hozza önmagával. Mi is sokszor voltunk kiszáradt patakmedrek, amelyekbe egyszercsak megérkezett a hömpölygő víz, vagy olyanok, akik könnyezve vetettek, akik sírva indultak vinni a vetőmagot. A hiányba megérkezik az Úr, a könnyeket letörli, a szomorúságot megvigasztalja. Hogyne várnánk Őt? Adventben még azokban is várakozás ébred, akik megadják magukat a sorsuknak és úgy gondolják, nem lesz jobb semmi. Sőt még azokban is, akik nem akarnak tudni saját szomorúságaikról és nem akarják látni saját kiszáradt voltukat. Isten mindenkihez érkezik. Az adventi idő arra van, hogy az érkezés akadályait lebontsuk az érkező előtt. Egy mai autópálya építése jelenik meg előttünk: völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el, legyen a görbe út egyenessé, a göröngyös simává. Semmi más nem teszi meg ezt a mérhetetlenül nagy munkát, mint maga a várakozás. A nyitottság az érkező előtt. Pedig a munka nem kevés. Az évek alatt felhalmozódott hegyek, a mélyen húzódó szakadékok, a görbe, elnyúló utak mind a jelenünk részei. Könnyebb meglátnunk az emberi kapcsolatainkban ezeket. A családban, a házasságban. Ahol igazi meghatározottság minden szakadék és minden felhalmozódott dolog. De milyen nagy vágy van mögöttük, azután, hogy ezek eltűnjenek, vagy csak kisebbek legyenek. Nekünk van ebben részünk, sőt lehetőségünk is. Hogy elhordással, kiegyenesítéssel, feltöltéssel rendezzük magunk körül a terepet. Hogy újra átjárható legyen az út. Ebben megszólal Izrael sokezer éves istenhiánya. De megszólal a mi istenhiányunk is. És vágyunk és szomjazunk erre: Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók. 
2Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Lukács ugyanezt fogalmazza meg így: meglátja minden halandó az Isten szabadítását.” Eredetibb fordításban, meglátja minden test az Isten üdvözítését. Isten ebbe a nagyon hús és vér életünkbe akar megérkezni. Az életünk, a létezésünk hús-vér valóságába. Nem egy szép gondolat akar lenni, vagy idézet, amelyet képeslapokra írhatunk. Be akar lépni testet öltve a testi létezésbe. Az ösztönöktől vezérelt emberlétbe. Mindenbe, ami nem szép és nem magasztos, abba meg akar érkezni az Isten. Advent idején ezt üzeni és ezt kiáltja Keresztelő János hangjával. 

Egy adventi írásban olvastam ezt: Mi a jövőben várjuk az Urat, de ő, amikor megérkezik, a jelen pillanatot kéri számon tőlünk, amiben most vagyunk. Az utolsó nap nagy találkozása a mostani pillanatról húzza le a leplet. Isten minden pillanatban jön. Ő az eljövendő, aki állandóan jön. Isten ott jön, ahol vagyok, éspedig most, életemnek ebben a percében. Fel kell ismernem, hogy az a legfontosabb számomra, akivel most találkozom; az a legfontosabb cselekedet, amit most megtehetek.

Virrasztani azt jelenti: kitartani a már igen és a még nem között. Ehhez át kell kelnünk a sötétség, az aluszékonyság, az elkeseredés, a félelem és a lelki szárazság szakadékán. Ez nagyon szomorú, és akármilyen szép is a világ, van benne valami, ami miatt fázom és félek… Erről beszélnek a ködös decemberi délutánok: a levelek lehullanak, az ég ólomszürke, a föld hűlni kezd, és köd borít mindent, mérhetetlen nagy köd. „Uram, vigyél haza engem!” Mi akik ma együtt vagyunk az Urat várva,lássuk meg az Ő Üdvözítését. Ámen

ISTENTISZTELETI-REND-és-HIRDETÉSE1-ÚJ-2018-december-9

Close Menu