Lekció: 2 Tim. 4:6-8. 16-18.
6Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. 7Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, 8végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését. Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott. Ne számítson ez bűneik közé! 17De az Úr mellém állt, és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését, és a népek valamennyien meghallják azt. Azután megszabadultam az oroszlán szájából. 18Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába. Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen.
Textus: Lukács 18:9-14.
9Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: 10Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. 11A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. 12Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. 13A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! 14Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.
Az egyházi év vége felé tartunk. Ebben az időszakban a hagyományos Igék az örökkévalóság felé fordítják a tekintetünket. Afelé, amit Pál apostol olyan igazán megfogalmaz: ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Itt élünk és ennek az életnek a dolgai foglalkoztatnak, de a tekintetünknek közben oda is irányulnia kell, ami felé tartunk.
A másik élet felé, ami vár ránk a földi utunk után. Mi nemcsak a napi ügyes bajos dolgainkat hozzuk el ma Istenhez, hanem azt a vágyunkat is, hogy szeretnénk közel lenni őhozzá. Most ebben az életben. Abban a másikban pedig vágyunk arra, hogy ez a közelség kiteljesedjen. Ahol már nem lesz munka, nem lesz gond, nem lesznek ellenséges emberek, nem lesz bűn, csak Isten és az Ő hatalmas szeretete.
A vámszedő imádsága ebben az Isten utáni vágyban gyökerezik. távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Milyen szép ima ez! Vagy mégsem tartjuk annak? Mi, mai emberek már itt elakadhatunk Jézus történetében. Mert nem tartjuk magunkat bűnösnek. Épp most hallottam, hogy a nagyon sikeres szólj be a papnak beszélgetés sorozatban volt püspököket lehetett kérdezni és valaki meg is kérdezte ezt: miért beszél az egyház a bűnről? Én nem tartom magam bűnösnek, nem gyilkoltam és nem loptam, semmi törvény ellenes dolgot nem tettem.
Miért is lennénk valóban mi is bűnösek? Miért azonosulnánk a vámszedő imájával? Milyen bűn az akkor, amit mi is idehoztunk magunkkal? Milyen bűnt fogunk itt az úrvacsora előtt mindjárt megvallani? Miért ne tarthatnánk magunkat mi is jó embernek, mint a farizeus. Ha mi is társulunk a kérdezőhöz, miért lennék én bűnös? Olyanná válnánk, mint az az ember, aki nem tud belső gyilkos betegségéről. Nem látszik rajta. De valami belső gyilkos folyamat már elindult. A mi bűnünk sem mindig olyan, ami látványos. Csak olyan, ami a háttérben rombol és pusztít. És a vámszedő ráébredt a templomban, ha ez így megy tovább, el fog veszni.
A kis rosszindulataink, a kis szurkálódásaink egy egész emberi kapcsolatot megölhetnek. Ezt nem tudta a farizeus. Mert az Ő tekintete egészen máson volt. Nem Istenen, nem a saját gyógyítandó folyamatain. Csak egyedül jó tettein. Pedig nincs olyan ember, akinek csak jó tettei vannak. Olyan sincs, aki csak megvetendő bűnös. A világ nem jó vagy rossz emberekből áll. A világ belőlünk áll, akikben ott van a fény és a sötét. És ma eben az istentiszteletben arra kapunk meghívást, hogy ne csak a fényes önmagunkkal legyünk itt. Ne csak a jó oldalunk hallgassa Jézus példázatát és ne csak a jótetteinkkel rendelkező önmagunk úrvacsorázzon. Hanem az a másik is.
Akit elrejtenénk, sőt lehasítanánk ahogyan a farizeus tette. Neki nincs árnyék személyisége. Ez a kísértés mindig ott van a hívők szívében. De az is, hogy csak a bűnös önmagukat lássák. Isten előtt helye van minden részünknek. Imádkozhat hozzá az az önmagunk is, aki tele van gyűlölettel és hamissággal és nem tud más lenni. Sőt, imádkozhat hozzá az az önmagunk is, aki olyan, mint a farizeus, ahogyan Lukács mondja: 9Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta. Jézus elsősorban ezekhez szólt ezzel a példázattal. Vagyis még számukra is van kapcsolat Istennel. Még a farizeusokkal is.
A lekcióban is éppen egy farizeus szavait hallottuk. Farizeusnak nevelték, amikor még Saul volt és kegyetlenül üldözte a keresztyéneket. Azokat, akik különböztek. Akik nem olyanok voltak, amilyennek lenni kell. Ám amikor találkozott Jézussal, olyan lett, mint a példázatunk vámszedője: még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Micsoda belső harc lehetett öntelt farizeusból keresztyénné lenni.
Magát tökéletesnek tartó minta emberből mindenki szolgájává válni. Szavait így is hallhatjuk, mintha ez a belső küzdelem is beleérthető lenne: 7Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, 8végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését. Nemes harcot végzett Pál. Küzdött a szolgálata során eleget.
Egyedülhagyottsággal, őt vádlókkal, sőt börtönnel, rabsággal is. Ez egy külső harc, amit mindannyian ismerünk, megküzdjük, amit az élet magával hoz. De közben egy fontosabb nemes harc zajlik bennünk. A szívünkben. Isten előtt. Amelyik harcban néha elbizakodottak leszünk, néha épp az ellenkezője és a világ legbűnösebb emberének tartjuk magunkat. Mit gondolhat rólunk az Isten? Meg mernénk ezt tőle kérdezni? Pál apostol végigharcolta ezt a belső harcot és különösen azért is jegyzi meg, mert: én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje.
Pál búcsúlelevelének is szokták nevezni ezt. Pál apostol tekintete részben már ott van, abban a világban, ami felé mindannyian tartunk. A mártírhalálra készülve nem arról ír Pál, hogy én, Krisztus apostola számos gyülekezetet alapítottam, amelyet sikeresen pásztoroltam is, ez az én életművem. Hanem ezt írja: 7Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, 8végül eltétetett nekem az igazság koronája. Ezt a belső harcot egy ember sem kerülheti el. Mert ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Jöjjünk ma úgy Jézus asztalához, hogy itt beléphetünk abba, ami majd vár ránk. A szüntelen tápláló szeretetbe, amely azt akarja, hogy éljünk. Hogy legyünk. Most még a küzdelmeinkhez erősít. Odaát pedig szüntelenül helyünk lesz az örök asztalnál a mi hitünk szerint.
Sokszor túlzottan eltelve a jelenlegi életünk küzdelmeivel, kapjon helyet bennünk ez a reménység. Ami már a túlvilágra tekint. Ahová nem vihetünk el semmi mást, csak önmagunkat. Azt az önmagunkat, akiről ma Jézus példázata beszél. Abban bíztat, hogy legyünk farizeusok, vagy vámszedők, Istennek kellünk. Ő akar minket szeretetével tovább formálni, hogy megharcolva nemes harcot olyanok legyünk, akinek ő minket elképzelt, amikor a nemlétezésből megteremtett és azt akarta, hogy legyünk. Ő tápláljon ma minket végtelen szeretetével. Ámen
ISTENTISZTELETI-REND-és-HIRDETÉSE1-ÚJ-2019.október-27