Az irgalmasságról
Lekció: Lukács 10:25-37.
Az irgalmas samaritánus
Ekkor felállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Ő pedig ezt mondta neki: Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod? Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Jézus ezt mondta neki: Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz. Ő viszont igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: De ki a felebarátom? Válaszul Jézus ezt mondta neki: Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, de amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy arra utazó samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta, odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? Ő így felelt: Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!
Textus: Lukács 10:27.
Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.”
Kedves Testvérek!
Egyszerre könnyű és nehéz is az irgalmas samaritánus példázatáról Igét hirdetni. Könnyű, mert ismert a történet minden korosztály számára. Aki egyszer figyelmesen meghallgatta vagy elolvasta Jézusnak ezt a példázatát, az soha többé nem felejti már el. Ez megkönnyíti a róla való igehirdetést.
Ugyanakkor nehéz is erről a példázatról prédikálni, hiszen egy olyan történettel kapcsolatban, amelyet már jól ismerünk és értünk, nehéz még bármi újat, valami izgalmasat mondani.
A történet lényegével, központi gondolatával, a felebaráti szeretettel kapcsolatban nem tudok, nem is akarok többet, mást, szebbet mondani, mint amit Jézustól hallunk, de a példázat részletei érdekes újdonságokkal szolgálhatnak a számunkra, és ezek a részletek az egészre nézve is segíthetnek bennünket a felebaráti szeretet lényegének jobb megértésében.
1./ Azt gondolom, az irgalmas samaritánus példázata egy nagyon modern történet, mert alapvetően a mai ember egyik nagy problémájáról, az emberi kapcsolatokról szól. Mindannyian átéltük már, amiről ebben a történetben is szó van, azt, hogy – ha nem is fizikai, de lelki értelemben – megtámadnak, megsebeznek, kifosztanak és az „útszélen hagynak” bennünket. Vannak olyan végzetes emberi találkozásaink, kapcsolataink, ahol sebeket, akár súlyosakat is kapunk az életünk útján. Aztán vannak a közelünkben olyan emberek, találkozunk olyanokkal, akik ebben az állapotunkban közönyösen elmennek mellettünk. És végül van a történetben is előttünk álló harmadik lehetőség: jó esetben lesz valaki, aki odajön hozzánk, a gondunkat viseli és segít nekünk, a gondjaiba vesz minket.
2./ Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat – mondja ki a törvénytudó az egész történet központi mondatát. Az Istennel kapcsolatba kerülő embernek kötelessége, hogy úgy szeresse felebarátját, mint önmagát. A Jézus példázatában szereplők között viszont leginkább a szeretetlenség különböző formáival találkozunk.
A rablók kegyetlen embertelenségéről felesleges is külön szólnom, ezt mindannyian elítéljük, ez Jézus idejében is egyértelműen törvénybe ütköző cselekedet volt, ahogy máig is az maradt. Nehezebb a helyzet az embertelenség további, nehezebben tetten érhető, látszólag rejtettebb, finomabb, „illedelmesebb formáival” (Joó Sándor). Ebben a történetben pedig több ilyen esettel is találkozunk.
a./ Itt van például a történetnek az a szereplője, akire talán elsőre nem is gondolnánk: a fogadós. Neki az a foglalkozása, hogy fizetség ellenében ellásson és elszállásoljon embereket. Ő ebben az esetben is ugyanezt teszi: pénzt kér egy, a rablók által kifosztott és félholtra vert ember elszállásolásáért és ellátásáért. Nem igazságtalan, a törvények nem kérhetik rajta számon, amit tesz, mégis embertelenül cselekszik, mert kereskedelmi ügyletté alakítja a másik ember nyomorúságát. Az irgalmas samaritánusnak egyenesen garanciát kell vállalnia érte: előre ki kell fizetnie körülbelül két hétre a szállás és az ápolás költségeit. Itt semmi törvénybe ütköző nem történik, és mégis embertelenség-szaga van az egész ügymenetnek. Thomas Carlyle-nek, a 19. századi skót történetírónak van egy erre a problémára felelő elgondolkodtató mondása: „A kézpénzfizetés nem az egyetlen lehetséges kapcsolat ember és ember között.” Mintha napjainkban sokan nem ismernék fel ennek a mondatnak az igazságát!
b./ Az embertelenségnek a másik – a klasszikus – esetét a pap és a lévita adja elénk. Bár a rablókkal szemben ők egyetlen újjal sem nyúltak a szerencsétlenül járt utazóhoz, tettük mégis ugyanúgy embertelen, mint a rablóké.
Kifogásuk persze ettől még lehetett: mentegethették volna magukat azzal, hogy ők semmit sem ártottak annak a szerencsétlenül járt embernek az út szélén. Ez igaz is, de ebben az esetben is érezzük a védekezés hamisságát.
Sokan elgondolkodtak már azon, hogyan lesz két előkelő egyházi emberből, egy papból és egy templomban szolgáló lévitából az emberi szenvedések iránt ennyire közönyös ember. A válasz egyetlen szóban megadható: a vallásuk által. Az Istenben hívő ember könnyen hajlik arra, hogy szigorúan kétfelé ossza a világot és benne az embereket: vallásosokra és vallástalanokra, tisztákra és bűnösökre. A vallásos világ rosszul értelmezett szabályai, tisztasági törekvései pedig megakadályozhatják őt abban, hogy a másik oldallal bármiféle közösséget is vállaljon.
A Jézus korabeli vallásos logika az ilyen esetben például így érvelhetett: a vér megfertőzi az embert, egy papnak ezért semmiképpen sem szabad ezzel az emberrel érintkeznie, mert csak hosszú szertartások útján nyerheti majd vissza a tisztaságát, addig pedig fel kell függesztenie templomi szolgálatait.
E logika szerint az Isten fontosabb, mint az ember. A vallási szokások, előírások iránti engedelmesség miatt meg lehet feledkezni az emberek iránti kötelességekről.
3./ Az embertelenségnek ebbe a világába lép be az irgalmas samaritánus. Jézus hallgatósága számára egyértelmű volt, hogy a pap, a lévita és a samaritánus hármasából az utóbbi lóg ki egyértelműen negatív módon. A pap és a lévita az igaz, ortodox hit birtokosai, míg a tévtanításokat valló samaritánusoknak nincsenek pontos fogalmaik, ismereteik Istenről, nem a megfelelő módon végzik az istentiszteleteiket, ezért eretnekeknek, vallási szakadároknak, tévtanítóknak minősülnek.
Ugyanakkor, mégis ennek a tévtanító, eretnek samaritánusnak olyan belső, lelki közössége van Istennel, amely egyenesen arra kényszeríti őt, hogy minden lehetséges módon segítsen a végszükségbe került emberen, bárki legyen is az.
Az igaz hitismeret még nem biztos, hogy igaz gyakorlattá is válik, a helyes elmélet könnyen lehet, hogy terméketlen és haszontalan tudás marad.
Erre a gondolatra nekünk, reformátusoknak azt gondolom különösképpen is fel kell kapnunk a fejünket. A reformáció elindulása óta központi kérdés nálunk a helyes hitismeret, a hitvallásaink pontos ismerete és megvallása. Hiszem, ez jó és helyes út, magam is igyekszem ebben az irányban előre haladni, de értsük meg azt is, hogy a helyes istenismeret a lélek belső odaszánása nélkül semmit sem ér. A tapasztalat pedig azt mutatja, aki nagyon intenzíven érdeklődik az ortodoxia, az „igaz hit” iránt, azt jobban érdeklik a dogmák, mint az emberek megsegítése.
4./ Értékvesztő korban élünk. Mindazok a magatartásformák, amelyek az emberi kapcsolatokat erősítették, fenntartották egyre gyengülnek és eltűnni látszanak a mai társadalomból. Lelki értelemben egyre ridegebb a világ körülöttünk. Egyre több, mélyebb sebeket kapunk és adunk is másoknak, és sokszor közömbösen megyünk el egymás mellett. Mindannyiunknak nagy szüksége volna egy olyan irgalmas samaritánusra, amilyenről Jézus példázatában olvashatunk.
Érdekes a megfigyelés: Jézus alakja egyetlen más példázatban sem jelenik meg olyan egyértelműen előttünk, mint az irgalmas samaritánus személyében. Egyenlőségjelet tehetünk a példázatbeli irgalmas samaritánus és Jézus Krisztus között: ugyanaz a feltétel nélküli elfogadás és szeretet, a másik megsegítésének a szándéka. Talán egyetlen különbség van a példázatban olvasottakhoz képest. Mi a legnagyobb elesettségünkben sem vagyunk annyira elesettek, hogy ne tudnánk elutasítani Jézus felénk kinyújtott kezét.
Ahol a kifosztottságommal, a sebeimmel Hozzá megyek, pontosabban elfogadom, hogy Jézus szóba álljon velem, megváltoztasson engem, ott lassan az én sebeim is gyógyulni kezdenek, lassan elindulok a felépülés útján, hogy aztán egy idő után én magam is mások irgalmas samaritánusa legyek. Ebben áldjon meg bennünket Isten!
Áldás, békesség!
Zsoldos Tibor
