Igehirdetés a Kistemplomban 2021. 09. 05-én /Zsoldos Tibor/

Ézsaut gyűlöltem?

Lekció: Róma 9:6-18.

Nem mintha Isten igéje erejét vesztette volna. Mert nem tartoznak mind Izráelhez, akik Izráeltől származnak, és nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő utódai, hanem amint meg van írva: „Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni.” Azaz nem a testi származás szerinti gyermekek Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekei számítanak az ő utódainak. Mert így szól az ígéret: „Abban az időben eljövök, és fia lesz Sárának.” Sőt, Rebeka esetében még inkább, aki egy férfitól fogant fiakat, Izsáktól, a mi atyánktól. Amikor ugyanis még meg sem születtek gyermekei, és nem tettek semmi jót vagy rosszat, de hogy Istennek az ő kiválasztáson alapuló elhatározása érvényesüljön, nem a cselekedetek alapján, hanem az elhívó akarata szerint, már akkor megmondatott Rebekának, hogy „a nagyobbik fog szolgálni a kisebbiknek”, amint meg van írva: „Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.”

Isten szabad kegyelme

Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Hiszen így szól Mózeshez: „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Mert így szól az Írás a fáraóhoz: „Éppen azért emeltelek trónra, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.” Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít.

Textus: Róma 9:13.

„Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.”

Kedves Testvérek!

Nehéz olvasni ezt a bibliai verset, de ahogy készültem erre a mai igehirdetésre megtapasztaltam azt is, hogy talán értelmesen megmagyarázni még ennél is nehezebb, igazából nem is lehet. Előre is bocsátom, hogy nem lesz könnyű lecke a mai igehirdetés.

Egyik gyülekezeti tagunk számolt be arról, hogy napi bibliaolvasása közben, amióta elolvasta ezt az Igét, a Róma 9:13-at, nem hagyja nyugodni a kérdés: „Hogyan gyűlölhet Isten bárkit, még ha az illetőt Ézsaunak hívják is?” Nem ő az egyetlen, akit ez az igevers megbotránkoztat. Emlékszem évtizedekkel ezelőtt olyan bibliaolvasóra, aki a Reformátusok Lapjába írt be azzal a kéréssel, hogy magyarázzák már meg neki, hogyan is kell érteni ezt a döbbenetes mondatot: „Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.”

1./ Mindenekelőtt próbáljuk megérteni azt az alaphelyzetet, amelyben ez az Ige először elhangzott. Ezt a rövid mondatot nem Pál apostol találta ki, ő maga az Ószövetségből idézi egy több száz évvel az apostol előtt élt, kevésbé ismert kisprófétának, Malakiásnak a könyvéből. Nézzük meg, mi indította Malakiást arra, hogy ezt a szélsőséges kijelentést tegye Jákóbról és Ézsauról!

Az időszámítás előtti 6. században élt Malakiás próféta, és közvetlenül a babiloni fogság után írta prófétai könyvét. A babiloniak leigázták és a lázadásaik miatt országuktól távol, sok száz kilométerre a birodalom belsejébe telepítették ki a zsidókat és más népeket, így az edomitákat is.

539-ben azonban Babilont legyőzték a perzsák, és a perzsa uralkodónak, Kűrosznak az volt az egyik legelső rendelkezése, hogy megengedte a fogságba hurcolt népeknek, hogy visszatérjenek a hazájukba. A súlyos elnyomás után némi szabadságjogokat adott ezeknek a kis népeknek, hogy aztán majd jobban tudjon uralkodni rajtuk. Így térhettek haza „Jákób” utódai, a zsidók, de így érkezhettek vissza „Ézsau” leszármazottai, Edóm népe, a zsidókkal szomszédos edomiták is.

Jákób és Ézsau történetét mindnyájan ismerjük az Ószövetség lapjairól: testvérek, méghozzá ikertestvérek voltak. A nevükkel összekötött két nép is vér szerinti testvérnépek voltak, ennek ellenére szinte mindig harcban, feszültségben, voltak egymással. Malakiás idejében azon ment a verseny, hogy ki halad jobban, ki van előrébb az újjáépítésben. A zsidók – ha szerény mértékben is –, de néhány évtized után felépítették a templomukat, Jeruzsálemet, a fővárosukat, nagyjából az egész országot, ami azonban az edomitáknak nem sikerült. Őket dél felől érkező újabb hódítók akadályozták meg az újjáépítésben. Malakiás ezt látván egyfelől a saját népét biztatta, bátorította a munkában: „nekünk sikerülni fog, mert Isten velünk van”, másrészt meg a szomszédos riválisra mutat: „látjátok, nekik nem sikerül, mert az Úr „Ézsaut gyűlöli; hegyeit pusztasággá teszi, birtokát a pusztai sakáloknak adja”.

Ez áll tehát ennek a szörnyű mondatnak a hátterében. Csak annyit szeretnék Malakiás mondásához hozzáfűzni, hogy értem az ő gondolkodását, de mégsem tudok egyetérteni vele. Az, hogy nekem valami nemes, szép dolog sikerül, azért szabad Istennek hálát adni, de ebből egyáltalán nem következik az, hogy annak a másiknak, akinek nem sikerül, azt akkor már nem is szereti, sőt, „gyűlöli” az Isten!

2./ Eddig azt gondolom érthető volt a gondolatmenet. Most érkezünk a nehezebb részhez! Milyen okból idézi Pál ezt az amúgy idézésre sem méltó ószövetségi mondatot?

A Római levél 9. részében az apostol keresztyén emberként képzeletben a zsidókkal vitázik. A téma az isteni kiválasztás kérdése. Isten az Ószövetség lapjai szerint Izráel népét választotta a maga számára, most a keresztyének azt állítják, hogy ők Isten választott népe. Nem lenne megbízható az Isten? Nem tartja meg az adott szavát? Pál itt kezd bele egy számunkra szinte érthetetlen gondolatmenetbe, melynek a lényege a következő.

Isten teljesen megbízható, mindig megtartja az ígéreteit. Az, hogy Izráel „Isten választott népe”, az sohasem jelentette azt, hogy aki a zsidó nép nagy családjába beleszületett, az ezáltal mindjárt „kiválasztottá” is lett: nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő utódai (Róma 9:7). Ábrahám gyermekei közül csak Izsák lett a „kiválasztott”, és aztán az ő fiai közül, bár Ézsau volt az elsőszülött, Isten előtt mégis Jákób lett a kiválasztott, és Jákóbon, és az ő tizenkét fián keresztül ment tovább a szövetség története. „Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.”

Akárhonnan is nézem, számomra így is elviselhetetlenül kemények az apostol szavai. Nem vagyok ezzel egyedül. Ennek a résznek tudós magyarázói közül legtöbben gyengíteni próbálják a malakiási idézet élességét. „Jákóbot előnyben részesítettem – Ézsaut mellőztem, különleges terveimbe nem számoltam vele”, ajánlja például a Római levél több magyarázója is.

Akár ez is lehetséges, de én most egy kicsit más oldalról szeretnék ehhez a részhez közelíteni. Szerintem itt Pál apostol túlzásba viszi a teologizálást, spekulációkba bocsátkozik, olyan területre téved, amely az értelem számára már nem megragadható meg, vagy ha igen, akkor csak súlyos tévedések és vaskos félreértések árán.

Persze az apostol védelmében őszintén meg kell mondani, hogy őt a lehető legnagyobb jóindulat vezette: igazán szerette volna a zsidó népet, amelynek születése révén ő is tagja volt, a Krisztus útjára vezetni. „Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, az én testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett, akik izráeliták.” Ezért az ószövetségi idézet, ezért a furcsa, számunkra szinte értelmezhetetlen gondolatmenet.

3./ Jézus óta egyértelmű számunkra Isten emberekhez való viszonyulása: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Nem csak a „szeretetteket”, a „kiválasztottakat”, hanem mindenkit. Isten nem „gyűlöl” senkit, Ézsaut sem és másokat sem, hanem szereti ezt az egész teremtett világot, benne minden embert.

A közelmúlt olvasmányai közül eszembe jutott egy a múlt században élt német pszichológusnak szerintem zseniális meglátása, amit én örömmel átveszek és boldogan alkalmazok az Isten-ember kapcsolatára, az Isten ember iránti szeretetére is. Ezzel szeretném zárni ezt a mai igehirdetést.

Ez a német pszichoanalitikus (Heinz Kohut) dobta be a köztudatba azt a fogalmat, hogy „az anyai szemek csillogása”. Meggyőződése szerint az anyai szeretet egyik nélkülözhetetlen megnyilvánulása az, amikor az éppen megszületett csecsemőre olyan szeretettel néz, amelyben benne van a másik jelenléte felett érzett kimondhatatlan öröm, boldogság, a másik feltétlen igenlése, az anya büszkesége, teljes odafigyelése a kicsire, egyszóval minden, amire a gyermeknek lelki fejlődéséhez szüksége van. Valójában ezek a tekintetek segítik azt a kicsi, magatehetetlen újszülöttet arra, hogy lelkileg egészségesen növekedjen. Ma már hozzátehetjük, nemcsak az anyák, de az odaadó apák szemében is ott lehet ez a lelket melengető csillogás.

Azt gondolom, Isten is így tekint ránk, csak valahogy a mi tekintetünk kalandozik általában mindenfelé. Aki igazán kitartó a maga istenkeresésében, az legalább egyszer az életében megláthatja „Isten csillogó szemeit”, és utána többé már nem kérdezi, hogy őt vajon szereti-e az Isten, ő vajon a „kiválasztottakhoz” vagy a „gyűlölt elveszettekhez” tartozik. Hiszem, minden Isten felé fordulásban ott van annak a lehetősége, hogy ezt átéljük. Áldjon meg Isten bennünket ezzel az élménnyel, és annak áldásaival! Ámen.

Áldás, békesség!

Zsoldos Tibor