Igehirdetés a Verestemplomban 2021. 07. 25.-én /Zsoldos Tibor/

Akinek van, annak adatik…

Lekció: Márk 4:21-34.

Ezután megkérdezte tőlük: Vajon azért veszik elő a lámpást, hogy a véka alá tegyék vagy az ágy alá? Nem azért, hogy a lámpatartóba tegyék? Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna. Ha valakinek van füle a hallásra, hallja!

Ezt is mondta nekik: Vigyázzatok arra, hogy mit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek, sőt ráadást is adnak. Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.

A magától növekedő vetés

Jézus ezt is mondta: Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember magot vet a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, az ember pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert elérkezett az aratás ideje.

Majd így folytatta: Mihez hasonlítsuk az Isten országát, vagy milyen példázatba foglaljuk? Olyan, mint a mustármag: mikor elvetik a földbe, kisebb minden magnál a földön, miután pedig elvetették, megnő, és nagyobb lesz minden veteménynél, és olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészket rakhatnak az égi madarak.

Még sok hasonló példázatban hirdette nekik az igét úgy, amint megérthették. Példázat nélkül nem is szólt hozzájuk, maguk között azonban tanítványainak megmagyarázott mindent.

Textus: Márk 4:25.

Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.

Kedves Testvérek!

Valaki azt írta erről a jézusi mondásról, hogy ez „az egyik legnehezebben értelmezhető mondat a Bibliában”. Ez talán így túlzásnak mondható, de azért valóban mélyebben el kell gondolkodni azon, hogy mit akar Jézus mondani akkor, amikor ezt a furcsa mondatot kimondta.

1./ Ennek a mondásnak a fő problémáját az evangélium szava felől közelítem meg. A Jézus életéről, tetteiről és beszédeiről szóló négy újszövetségi könyvet nevezzük „evangéliumnak”, de ugyanakkor összefoglalóan mindazt, amit Jézus a személyében közénk hozott, nekünk adott. Evangélium, azaz „örömhír”: valami, ami fellelkesít és változásra, változtatásra serkent, ami melegséggel tölti el a szívünket, egész bensőnket. Úgy gondolom, nemcsak én vagyok így vele, de ebben a mondatban első olvasásra én semmi ilyesmit nem találok. Ellenkezőleg! Engem ez a jézusi meghatározás sokkal inkább elkeserít, éspedig azért, mert ezt látom magam körül a világban: „akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van”.

Évtizedek óta halljuk, olvassuk: egyre nő a különbség a gazdagok és a szegények között. Van olyan kutató, aki egyenesen „az egyenlőtlenségek járványáról” beszél. Ahogy mondani szokták, az „olló szétnyílása”, vagyis, hogy a gazdagabbak egyre gazdagabbak, míg a szegények egyre szegényebbek lesznek, évtizedek óta folyamatosan történik. A még mindig velünk élő járvány- és karanténidőszak csak tovább rontotta a helyzetet. Egy nemrégiben kijött kutatás eredménye szerint, amíg a világ leggazdagabb milliárdosainak összesen kilenc hónap kellett ahhoz, hogy a vagyonuk visszaálljon a vírus előtti állapotba, addig a legszegényebbeknek ez akár egy évtizedbe is beletelhet. Ma már ott tartunk, hogy a világ leggazdagabb 1 %-ának kevés híján kétszer akkora vagyona van, mint a többi 7 milliárd embernek együttesen. „Akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van”. Vajon erre gondolt Jézus, és egyetlen szóval sem tiltakozott ellene? Biztos vagyok benne, hogy nem. De ha nem erre, akkor mire?

2./ Amikor ebbe az irányba indulunk el, akkor ütközünk nehézségekbe. Jó lenne ismerni ennek a mondásnak a hátterét, a szövegkörnyezetét, vagyis azt, hogy mikor, mivel kapcsolatban mondta ki Jézus ezeket a szavakat, de itt jelentkezik ennek a mondásnak az igazi problémája.

a./ Az evangéliumokban három különböző helyen találkozunk ezzel a mondással. Az egyik evangéliumi részben Jézus példázatokban tanítja a sokaságot, amelyet egyesek értenek, míg mások „látván nem látnak, és hallván nem hallanak”. Erre a két csoportra mondja Jézus a mai alapigénket: Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.

b./ Egy másik alkalommal a talentumok példázatának a végén bukkan fel ugyanez a mondat. Emlékszünk a példázatra: az idegenbe távozó gazda 5, 2 és 1 talentumot ad a szolgáinak, azzal, hogy később, amikor visszatér, számon kéri majd őket. Az első kettő megduplázza a talentumai számát, a harmadik viszont elássa, és csak annyit ad vissza, amennyit kapott. A gazda haragjában elveszi tőle az 1 talentumot és annak adja, akinek tíz talentuma van. Ekkor hangzik el a megállapítás: Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van.

c./ A harmadik előfordulási hely az, amelyet a hosszabb igeszakaszban is hallhattunk az istentisztelet elején. Itt több közmondásszerű mondás közé ékelődve találkozunk ismét alapigénkkel: az egyik a lámpásról szól, amelyet az ágy alá vagy a lámpatartóba tesznek, a rejtett dolgokról, amelyek aztán napfényre kerülnek.

d./ Zavarba ejtő ez a sokféle előfordulás. Igazából az látszik ezzel a mondással kapcsolatban a legvalószínűbbnek, amit a tudós teológusok már régen megállapítottak: ez a mondás eredetileg egy jézusi igehirdetés központi gondolata, mondata volt. Az igehirdetés, a hosszabb beszéd tartalma, témája időközben elfelejtődött, de az „aranymondás” megmaradt. Maguk az evangéliumok írói sem tudták már, hogy pontosan honnan származott, ezért rakosgatták ide vagy oda, ahol úgy érezték, hogy odailleszthető az adott témához. Így sajnos nem rekonstruálható már a konkrét helyzet, amelyben Jézus ezt a különös mondatot egykor elmondta.

e./ Még egy megállapítással szolgál a teológiatudomány ezzel az „aranymondással” kapcsolatban. Ezt a mondást valószínűleg nem Jézus fogalmazta meg először. Feltételezhetően egy arámi közmondás volt, amely az életnek arról az igazságtalanságáról beszél, hogy a gazdagok, a hatalmasok egyre jobban gyarapodnak, míg a szegényeket még jobban kifosztják. És Jézus ezt a mondást idézi…

3./ Ha ketten mondják ugyanazt, az már közel sem biztos, hogy ugyanazt is jelenti, pláne akkor, ha a beszélők közül Jézus az egyik. A gazdagok gazdagodásáról és a szegények szegényedéséről szóló mondást eddig csak az anyagiak, a kézzelfogható dolgok tekintetében vizsgáltuk, ami értelemszerűen szomorúvá tesz bennünket. Aki azonban csak kicsit is ismeri Jézust, az tudja, hogy számára mindig a dolgok lelki tartalma volt a lényeges, a mindenek felett fontos. Tekintsünk erre mondásra is így!

Akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van. Lelki megközelítésben ennek a mondatnak egészen más csengése, más jelentése van. A mondat első fele egyszerre evangéliummá válik, a második fele pedig egy féltő figyelmeztetéssé.

a./ „Akinek van, annak adatik”. Ez a félmondat – ha jól értjük – igazi örömhír lesz a számunkra.

Nekünk általában az a legnagyobb bajunk Istennel, hogy elrejtőzik előlünk, nem mutatja meg magát, nem szól, még a legnagyobb bajban sem vigasztal bennünket. Ez a félmondat éppen arra mutat rá, hogy aki egyszer már találkozott Istennel, már átélt valamit az Ő közelségében, az a továbbiakban is bízhat Isten segítő, erőt adó, útmutató jelenlétében.

b./ A mondat második fele elmélyíti az előbb mondottakat. Akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van. Mintha Jézus ezt mondaná: „Vigyázzatok! Nem magától értetődő az, hogy aki egyszer már kapott valamit Istentől, az azután kényelmesen hátradőlhet a karosszékében, mert jó bérleteseként, menetrend szerint kapja majd az újabb istenélményeket.”

Emlékszem valakire a lelkészi szolgálatom kezdeti időszakából, aki a gyülekezetben „a megtért ember” volt. Az ébredés gyermekének vallotta magát. A legelső dolga az volt, hogy elmesélte a megtérési élményét, és mindjárt éreztette a másikkal, hogy ő már messzebbre jutott nála a hitben. Erről az emberről sütött a kevélység, a mások lenézése. Én nem vonom kétségbe, hogy ott, akkor a kezdeteknél neki valóban volt egy istenélménye, „volt valamije”, ami azonban – hiába a napi bibliaolvasás, a sok imádság –, de menetközben egyre inkább „elvétetett”.

Vigyázzatok! A „valamit” is el lehet veszíteni útközben. De ha jól értem Jézus szavát, én ebből nem a fenyegetést, hanem a féltő szeretetet érzem ki: ez az, ami semmiképpen sem történhet meg veletek.

c./ A dolog döntő módon azon múlik, hogy én miként közelítek Istenhez. Nem elég az, ahogy sokan gondolják, hogy keresem az Istent. Isten lehet tisztátalan lelkülettel is keresni, és többnyire ez is történik az istenkapcsolatainkban. A legtöbbünk hitében az Isten és önmagam között általában ott van az „ÉN”-em. Istent keresem, de viszem elé a magam által kifaragott bálványt, azt, amit én akarok, amit én képzeltem el magamról, amihez aztán tűzön-vízen ragaszkodom. Ez az „ÉN” aztán elzár engem magától Istentől, attól, hogy további ajándékokkal gazdagodjam, és lassan így „az is elvétetik tőlem”, amim addig volt.

Ahol ez az „ÉN” visszaszorul, egyre kisebb lesz, ott fogom átélni azt az élet legnagyobb megpróbáltatásai közepette is, hogy Isten ajándéka „adatik” nekem: megadatik az, ami elég ahhoz, hogy ne adjam fel, hogy ne keseredjek meg, ne boruljak ki, és aki mellettem kiborult, azon tudjak segíteni.

Amit most röviden elmondtam, az nem egyszeri esemény, az egy életprogram, ebben egyikünk sem fog gyorsan előre haladni, ezen az úton apránként, sokszor milliméterenként tudunk csak előre araszolgatni. Isten áldjon meg minket az egyre tisztább isteni találkozásokkal! Ámen.

Áldás, békesség!

Zsoldos Tibor