Megbotránkozás vagy csodálkozás
Lekció: Apostolok cselekedetei 26:24-32.
Mikor pedig ezeket hozta fel védelmére, Fesztusz hangosan így kiáltott: „Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány őrültségbe visz.” Pál azonban így válaszolt: „Nem vagyok bolond, nagyra becsült Fesztusz, hanem igaz és józan beszédet szólok. Mert tud ezekről a király, akihez bátran szólok, mert nem hiszem, hogy rejtve volna előtte ezek közül bármi is, hiszen nem valami zugban történt dolgok ezek. Hiszel-e Agrippa király a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel.” Agrippa így szólt Pálhoz: „Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!” Pál pedig így válaszolt: „Kérem az Istentől, hogy előbb vagy utóbb nem csak te, hanem azok is, akik ma hallgatnak engem, olyanná legyenek, amilyen én is vagyok e bilincsek nélkül.” Ezután felállt a király, a helytartó, Bereniké, és felálltak a velük együtt ülők. Távozóban így beszélgettek egymás között: „Semmi halálra vagy fogságra méltó dolgot nem tett ez az ember.” Agrippa pedig ezt mondta Fesztusznak: „Szabadon lehetne bocsátani ezt az embert, ha nem fellebbezett volna a császárhoz.”
Textus: János 16:1.
„Ezeket azért mondom nektek, hogy meg ne botránkozzatok.”
Kedves Testvérek!
Egy téma jött hozzám közel a napi bibliai igeszakaszok olvasása közben. A Cselekedetek könyvében szinte elejétől a végéig, de itt, a könyv vége felé különösképpen is gyakran találkozunk a botránkozás, megbotránkozás eseteivel. Az evangélium hirdetése úgy látszik elválaszthatatlan némelyek megütközésétől.
1./ Az először olvasott hosszabb igeszakaszban is két előkelőség botránkozik meg Pál apostol Krisztusról szóló beszédén. Az apostolt megbilincselt fogolyként vezetik az újonnan kinevezett helytartó, Fesztusz és a hozzá tisztelgő látogatásra érkező Agrippa király elé. Megengedik Pálnak, hogy önmagát tisztázó védőbeszédet tartson, de az apostol beszéde inkább bizonyságtétel, a saját hitének a megvallása, mellyel elsőrenden az a célja, hogy előkelő bíráit megnyerje Krisztus ügyének.
A kihallgatásnak csak a legvégét olvastam fel, azt a részletet, amely a két vezető embernek a Pál beszédére adott reakcióit örökíti meg. A római helytartóból, Fesztuszból kiáltás formájában szakad fel a megsemmisítő megállapítás: Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány őrültségbe visz. Ez egyértelműen a megbotránkozó ember hangja.
A nagy Heródes-dinasztiához tartozó Agrippa király, aki jól ismeri és hiszi az ószövetségi ígéreteket, látszólag teljesen másként reagál: Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek! – mondja. Látszólag más, amit mond, de ha jobban megnézzük, ez is ugyanúgy a megbotránkozás hangja, mint az előtte szóló Fesztusz helytartóé. Agrippa szavainak ugyanis ez a lényege: „Te sok érdekes, elgondolkodtató dolgot mondtál most nekem, Pál! De ezt egészében, így mégsem tudom elfogadni!” Ez is a megbotránkozás szava, ha kissé más hangsúllyal is, mint Fesztusz esetében. Persze – még mielőtt rajtuk mi magunk is nagyon megbotránkoznák – érdemes a két előkelő ember védelmében még azt megjegyeznünk, hogy végső soron mindketten azon a közlésen botránkoztak meg, amivel mi magunk sem nagyon boldogulunk: Jézus feltámadásáról szóló üzeneten.
2./ Itt van tehát előttünk a botránkozás problémája, amelynek, mint láttuk sokféle árnyalata lehetséges. Annyi már mindnyájunk számára világos, hogy a botránkozás olyan esemény, amely legtöbbször Istentől való elszakadást, elfordulást eredményez. Vizsgájuk meg a megbotránkozás természetét, legfőbb jellegzetességeit!
a./ Kiindulásként a jól ismert ézsaiási Igét idézem: Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál. (55:9)
Az Isten útjai és az ember útjai: ég és föld távolságára lehetnek egymástól. Ez a legfőbb oka az Istenben való megbotránkozásainknak. Isten mást gondol rólunk, mint ahogy mi vélekedünk magunkról, mi mást gondolunk Istenről, mint amit Ő mond magáról, és képesek vagyunk Istennel szemben körömszakadtáig is ragaszkodni a saját elképzeléseinkhez, aminek végül minden esetben értetlenség, megdöbbenés, megbotránkozás lesz a vége. És ez nemcsak velünk, de a Biblia legnagyobbjaival sincs másként.
b./ Számtalan példát felhozhatnék, de most csak egyet említek, Keresztelő Jánost, aki a legelsők között ismerte fel Jézusban az Isten küldöttét. Jézus nyilvános munkássága kezdetén még ezt mondja róla: Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem (János 3:30). A Keresztelő Jézusba vetett hite akkor rendül meg, amikor börtönbe kerül. Onnan küld követeket a Mesterhez: Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk? Vagyis: Te vagy az Isten Fia, a Messiás?
Jézus válaszában ezt üzeni Keresztelő Jánosnak: Te azt várod, hogy az új világrend látványosan, láthatóan, külsőképpen épüljön. Ez a világ épül, de én ezt az újjáteremtést az emberen belül, a lélek mélyéről kezdem el. Súlyos üzenet egy bebörtönzött, halálra készülő ember számára. Nem tudom, hogy Keresztelő János megértette-e Jézus válaszát vagy maradt a megbotránkozás állapotában.
c./ János esetéből levonhatunk néhány következtetést a megütközés természetével kapcsolatban.
– A „megbotránkozás” Isten egyenes beszéde hozzánk: nem úgy történnek az események, ahogyan azt mi magunknak elképzeltük. Általában akkor kezdjük nem érteni Istent, amikor valamilyen szorosságba kerül az életünk.
– Ugyanakkor: minden Istenben való csalódásunk egyúttal a küszöbe is lehet az elmélyültebb, a tisztább istenismeretnek. Ideje lehet annak, hogy valami újat, minden addiginál többet értsek meg Istenről.
– Tapasztalatom szerint Istennel kapcsolatban kétfajta megbotránkozás lehetséges: lehet Isten létezésében megrendülni, hogy onnantól kezdve már nem hinni benne, egyszer, s mindenkorra megtagadni őt. De lehet úgy is megbotránkozni Istenben, amelynek egyfajta leszázalékolt hit lesz az eredménye. A Belé vetett hitem még valamennyire megmarad, de egyre kisebb területre szűkül be, mert az életem legfontosabb kérdéseiben már nem várok Tőle semmit, hiszen már sokszor kértem, könyörögtem Hozzá, de Ő ott semmit sem tett.
3./ Mi lehet a jó megoldás a ránk törő megbotránkozásokkal szemben? Nehéz kérdés, nem is tudok egyetlen mondattal válaszolni rá. Egy történetet és egy teológiai megállapítást hozok most ide válasz gyanánt.
a./ A történet a második világháború poklában, Auschwitz haláltáborában játszódott. Néhány zsidó egy lengyel rabbi vezetése alatt megpróbált a láger körülményei között is vallásos életet élni. Ám annyi keserűség és kétségbeesés volt a lelkükben, hogy nemigen tudták átélni az igazi vallásossághoz szükséges áhítatot és önátadást. Ezért vallási törvényszéket hívtak össze, és vádat emeltek Teremtőjük ellen: népét elhagyta, hűtlenné vált ígéretei iránt. Voltak ügyészek, védők, bírák. Éjszakákon át folyt a törvényszéki tárgyalás, a vád és a védelem egymással vitázva sorolták a tényeket. Végül megszületett az ítélet. Az elnöklő rabi felolvasta, így hangzott: a vád beigazolódott, Isten bűnös.
Az ítélet kihirdetése után dermedt csend támadt. Az egyik rabbi halkan megkérdezte:
– …és akkor most, hogyan tovább…?
Mire az elnök ezt mondta:
– …akkor most gyertek, menjünk és imádkozzunk Hozzá!
Azt gondolom, akik ezt átélték és ott akkor imádkozni mentek, azok, ha később meghaltak is, hittel mentek a gázkamrába. Akik pedig túlélték, azok leginkább azért, mert nem vesztették el az Istenbe vetett reménységüket.
Már nem értették többé az Istent, de a belé vetett reménységük ennek ellenére megmaradt.
b./ Lehetséges egyáltalán ennyire hinni? Igen, de azért itt is van egy titok, amit egy kérdéssel szeretnék bevezetni. Mit gondoltok, mi lehet az Istenben való megbotránkozás ellentéte? Az Istenben való csodálkozás. Az Apostolok Cselekedetei, de az egész Újszövetség tele van csodálkozó emberekkel, akiknek egyszerre megnyílt a szemük és meglátták Jézusban az Isten Fiát. Aki csak egyszer is igazán rácsodálkozott Isten valóságára, az utána már könnyebben átlendül a megbotránkoztatónak tűnő helyzeteken is, mert tudja, hogy az valóban egy küszöb, amelyen túl Isten magasabb bölcsessége, mélyebb megismerése vár rá.
Isten vigye végbe bennünk újra és újra a csodát: tegyen bennünket botránkozó emberekből csodálkozó emberekké! Ámen.
Áldás, békesség!
Zsoldos Tibor
