Akinek van füle, hallja…!
Lekció: 1. Sámuel 3:1-18.
1Az ifjú Sámuel pedig az ÚR szolgája volt Éli felügyelete alatt. Abban az időben ritkaság volt az ÚR igéje, nem volt gyakran látomás.
2Egy napon az történt, hogy Éli a szokott helyén feküdt. Szeme már meggyengült, alig látott. 3Az Isten mécsese még nem aludt ki, és Sámuel ott feküdt az ÚR templomában, ahol az Isten ládája volt. 4Az ÚR szólította Sámuelt, és ő így felelt: Itt vagyok. 5Majd odafutott Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így válaszolt: Nem hívtalak, menj vissza, feküdj le! Elment tehát, és lefeküdt. 6De újra szólította az ÚR Sámuelt, Sámuel pedig fölkelt, odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így felelt: Nem hívtalak, fiam, menj vissza, feküdj le! 7Sámuel még nem ismerte az URat, mert az ÚR még nem jelentette ki igéjét neki. 8Az ÚR azonban harmadszor is szólította Sámuelt. Ő pedig fölkelt, megint odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az ÚR szólítja az ifjút. 9Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, URam, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére.
10Az ÚR pedig eljött, megállt, és szólította, mint azelőtt: Sámuel, Sámuel! Sámuel pedig így felelt: Szólj, mert hallja a te szolgád. 11Akkor az ÚR ezt mondta Sámuelnek: Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül mind a két füle. 12Azon a napon beteljesítem Élin mindazt, amit megmondtam háza népéről. Elkezdem, és be is végzem azt. 13Mert kijelentettem neki, hogy örök ítéletet hozok háza népére azért a bűnért, amelyről tudta, hogy fiai azzal átkot vonnak vele magukra, és mégsem fenyítette meg őket. 14Ezért megesküdtem Éli háza népének, hogy sohasem lehet kiengesztelni Éli háza népének a bűnét sem véres-, sem ételáldozattal.
15Sámuel pedig feküdt egész reggelig, és akkor kitárta az ÚR házának az ajtóit. De Sámuel nem merte elmondani Élinek a látomást. 16Éli azonban hívta Sámuelt, és ezt mondta: Fiam! Sámuel! Ő pedig így felelt: Itt vagyok. 17Éli megkérdezte: Milyen kijelentést kaptál? Ne titkold el előttem! Ne segítsen téged az Isten se most, se ezután, ha eltitkolsz előttem egyetlen szót is mindabból, amit kijelentett neked! 18Elmondott azért neki Sámuel mindent, semmit sem titkolt el előtte. Éli pedig ezt mondta: Ő az ÚR. Tegye azt, amit jónak lát.
Textus: Jelenése 2:7a.
Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek!
Kedves Testvéreim!
Minden keresztyén felekezet arra bíztatja híveit, hogy valamiféle rend szerint, lehetőleg naponta olvassák a Bibliát. A protestáns egyházaknál évente adnak ki kis füzetecskéket, amelyekben minden napra igerészeket ajánlanak olvasásra. Ezekben a kiadványokban szokássá vált, hogy a könyvjelzőre, amit ezekkel a kis füzetekkel adnak, felírják az „év Igéjét”, általában egy jól ismert bibliai idézetet, amelyet az év kezdésére, de egész éves elmélkedésre is ajánlanak.
Ezen az első vasárnapi istentiszteleten én magam is valami hasonlóban gondolkodtam: egy olyan Igét szerettem volna választani, amelyet jól ismerünk, és amely különösképpen is alkalmas arra, hogy az év során újra és újra elővegyük, elcsendesedjünk fölötte, de legalábbis arra, hogy így az év elején lelki értelemben „betájoljuk” magunkat hitünkben, Istenhez való kapcsolatunkban. Bizonyára annak köszönhetően, hogy a napokban a Jelenések könyvét olvassuk, ebben a könyvben találtam meg a mai igehirdetés alapigéjét:
Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek!
1./ Jól ismert, de legalábbis könnyen megjegyezhető mondat ez: „Akinek van füle, hallja!”. Ezt a felszólítást már maga Jézus is használta, de a Biblia utolsó könyvében találkozunk vele a legtöbbször. A Jelenések könyvének az elején ez a felszólítás hét levélben szerepel. A levelekben Krisztus szólít meg konkrét gyülekezeteket, elmondja róluk a jót és a rosszat, a dicsérő és az elmarasztaló szavakat is, és ezekhez kapcsolódóan hangzik mindegyik levél végén a felszólítás: Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek!
Mit üzenhet nekünk ez a felszólítás az év első istentiszteletén? Egy múlt századi történeten keresztül szeretném ennek az Igének az értelmét közelebb hozni a számunkra.
Az egyik hegyvidéken az emberek favágással foglalkoztak. A városban még nem volt templom, ezért a favágók felépítettek egyet, és lelkészt hívtak a templomi szolgálatok végzésére.
A lelkészt megszerették, és jól ment a dolga egészen addig, amíg egy napon észre nem vette, hogy gyülekezetének tagjai a folyóparton elfogják az úsztatott gerendákat, amelyeket a folyó felső vidékéről eresztettek le egy másik falu lakói. Mindegyik gerendán rajta volt a tulajdonos bélyege. A lelkipásztor legnagyobb döbbenetére, egyháztagjai kihúzgálták a gerendákat, és lefűrészelték a gerendák végéről az odabélyegzett neveket.
A következő vasárnapra nagyívű prédikációt készített erről az Igéről: „Ne lopj!” Az istentisztelet végén az emberek sorban állva gratuláltak neki: „Csodálatos prédikáció, nagyszerű üzenet volt!”
A prédikátor azonban a következő héten megint kiment a folyóhoz, és amint látta, hogy egyháztagjai tovább lopják a gerendákat, nagyon felháborodott. Ezért hazament, és egy újabb prédikációt készített a következő hétre, amelynek ez volt a címe: „Ne vágd le a felebarátod gerendájának a végét!” Amikor elmondta beszédét, az egyháztagok kiüldözték a városból.
2./ Nem tudom mi volt az alapigéje a lelkész utolsó igehirdetésének, de nyugodtan lehetett volna az is, amit én erre a mai napra választottam: „Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezetnek!”. A történet alapján már megérthetünk valamit abból, hogy miért kell nyomatékosan felszólítani az embereket, bennünket is arra, hogy „Halljuk meg, amit Isten lelke mondani akar nekünk!”. Mert az életünk dolgai között van legalább egy olyan terület, ahol nagyon könnyen lépre megyünk, különösképpen is hiszékenyek vagyunk, másfelől pedig van olyan rész is, ahol viszont rendkívül nehézkesek, szinte „fafejűek” vagyunk.
a./ Jóhiszeműen hiszékenyek vagyunk minden olyan területen, ahol valami jót mondanak rólunk. A 17. századi francia gondolkodó, La Rochefoucauld mondta:
Bármennyi jót mondanak is rólunk, újat aligha hallhatunk.
Mindazzal a jóval, amit mások felfedeznek bennünk, mi már rég a tudatában vagyunk, és csak annak örülünk, hogy ezt végre mások is felfedezték bennünk. A legtöbb ember a lelke mélyén meg van győződve arról, hogy ő maga alapvetően „tökéletes” és teljes komolysággal hiszi, neki alapvetően nincsenek hibái.
b./ Az eddig elmondottakból következik a másik oldal: nagyon nehezen vagyunk képesek elismerni azt, hogy valamiben, bármiben is tévedtünk. A pszichológusok már feltérképezték az egész mechanizmust. Ők is észrevették, hogy a rólunk szóló megállapításokból azokat nem akarjuk elfogadni, amelyekben valami rosszat hallunk magunkról. Ilyenkor szinte automatikusan azt csináljuk, hogy „védőbástyákkal vesszük körül saját gyengeségeinket, és megpróbáljuk elrejteni hibáinkat magunk és mások elől”. Megmagyarázzuk magunknak: mások ezt nem is látják jól, az nem is úgy van… Ide illik Kiplingnek, a híres angol írónak egy komolytalannak tűnő, de mégis sok emberre igaz mondása:
Soha életemben nem követtem el hibát. Legalábbis nem olyat, amit ne tudtam volna utólag megmagyarázni.
Ezek a mechanizmusok sokszor olyan gördülékenyen, olyan magától értetődően működnek már bennünk, hogy rajtuk még Isten szava sem képes keresztültörni.
3./ Még egyszer visszautalok a történetre: Mindezekkel nem volt tisztában a lelkész? Tudatlanságában tette kockára a papi állását és fizetését? Azt gondolom, valami mást is tudott, pontosabban megélt már a lelkében: tudta, illetve gyakorolta azt, hogy amikor Isten úgy igazán, mélyen belép valakinek az életébe, annak döntő módon megváltozik a viszonya önmagához. A tökéletességet most már nem önmagában keresi és éli át, hanem Istenben. Ha adott esetben kiderül róla, hogy valamiben nincs igaza, akkor nem „robban fel”. Sőt! Ha elég érett rá, akkor még hálás is lesz érte, hiszen a kritika rávilágított egy újabb területre, ahol jobban kell figyelni Istenre.
Megrendítő a Sámuel elhívásának a történetében az, hogy ott van ez a fiatalember, akit megszólít az Isten, és majdnem nem jut el Isten szava Sámuelhez. Kell egyfajta lelki finomságnak, érzékenységnek, Szentléleknek lennie bennem ahhoz, hogy a mennyei üzenet elérjen hozzám, és ne menjen el észrevétlenül mellettem. Ez pedig nem jöhet létre másként, mint Isten iránt megelőlegezett bizalommal, odaszánással. Szentlélekről hallottam egy ilyen meghatározást: Szentlélek = értelmes lelkesedés Krisztusért. A szentlelkes közösségeknél többnyire csak a „lelkesedés”, nálunk, reformátusoknál jobbára csak az „értelem” kerül a középpontba. A növekedés, a „meghallás” azonban mindig ott van, ahol ez az értelmes lelkesedés, tehát a kettő együtt van jelen.
Kívánom mindnyájunknak, halljunk meg minél többet abból, amit személyesen nekünk akar mondani az új esztendőben Isten Szentlelke!
