Bárkát építeni
Lekció: 1. Mózes 7:1-16.
1Az ÚR akkor ezt mondta Nóénak: Menj be egész házad népével a bárkába, mert csak téged látlak igaznak ebben a nemzedékben! 2Minden tiszta állatból hetet-hetet vigyél magaddal, hímet és nőstényt! Azokból az állatokból, amelyek nem tiszták, kettőt-kettőt, hímet és nőstényt! 3Az égi madarakból is hetet-hetet, hímet és nőstényt, hogy maradjon utódjuk az egész földön! 4Mert hét nap múlva negyven nap és negyven éjjel tartó esőt bocsátok a földre, és eltörlök a föld színéről minden élőt, amelyet alkottam. 5Nóé úgy is tett mindent, ahogyan az ÚR megparancsolta neki. 6Nóé hatszáz éves volt, amikor özönvíz lett a földön.
7Bement tehát Nóé fiaival, feleségével és fiainak feleségeivel a bárkába az özönvíz elől. 8A tiszta állatok közül, de a nem tiszta állatok közül is, a madarak és mindenféle földi csúszómászók közül 9kettő-kettő bement Nóéhoz a bárkába: hím és nőstény, ahogyan megparancsolta Isten Nóénak. 10A hetedik napon özönvíz lett a földön.
11Nóé életének hatszázadik évében, a második hónap tizenhetedikén: fölfakadt ezen a napon a nagy mélység minden forrása, megnyíltak az ég csatornái, 12majd negyven napon és negyven éjen át ömlött az eső a földre. 13Ugyanazon a napon bement Nóé és Nóé fiai: Sém, Hám és Jáfet meg Nóé felesége és fiainak három felesége a bárkába, 14és velük együtt mindenféle vadállat, mindenféle jószág, mindenféle csúszómászó, amely csak csúszik-mászik a földön, és mindenféle repdeső állat: az összes madár és egyéb szárnyasok. 15Kettő-kettő ment be Nóéhoz a bárkába mindenféle élőlényből. 16Hím és nőstény ment be minden élőből; bementek, ahogyan Isten Nóénak parancsolta. Az ÚR pedig bezárta Nóé mögött az ajtót.
Textus: 1. Mózes 6:13-14 és 22.
13Akkor ezt mondta Isten Nóénak: Elhatároztam, hogy véget vetek minden élőlénynek, mert megtelt erőszakossággal miattuk a föld. Elpusztítom hát őket a földdel együtt. 14Csinálj magadnak bárkát góferfából, készíts rekeszeket a bárkában, és vond be kívül-belül szurokkal! 15Így készítsd el: a bárka hossza háromszáz könyök legyen, szélessége ötven könyök, magassága pedig harminc könyök! 16Ablakot is csinálj a bárkára: egy könyökre hagyd azt felülről! A bárka ajtaját az oldalára helyezd! Készíts bele egy alsó, egy középső és egy felső emeletet! 17Mert én özönvizet fogok hozni a földre, hogy elpusztítsak minden élőlényt az ég alatt. Minden el fog pusztulni, ami a földön él.
18Veled azonban szövetségre lépek: menj be a bárkába fiaiddal, feleségeddel és fiaid feleségeivel együtt! 19És vigyél be a bárkába minden élőlényből, mindenből kettőt-kettőt, hogy életben maradjanak veled együtt: hímek és nőstények legyenek! 20A madaraknak, a szárazföldi állatoknak és a föld minden csúszómászójának különböző fajtáiból, mindegyikből kettő-kettő menjen be hozzád, hogy életben maradjon! 21Vigyél magaddal mindenféle eledelt, ami csak ehető; gyűjtsd be magadhoz, hogy legyen ennivalótok, neked is, meg azoknak is! 22Nóé így is tett: mindenben úgy járt el, ahogyan Isten megparancsolta neki.
Sokak számára összemosódik, de ezen a héten valójában két, az elhunytakra emlékező egyházi ünnep van mögöttünk. November 1-én volt Mindenszentek és egy nappal később, vagyis tegnap volt Halottak napja. A katolikus hit szerint Mindenszentek a már elhunyt üdvözültek ünnepe, azoké, akik már a mennyekben vannak, míg Halottak napján a már elhunyt, de még a tisztítótűzben lévő hívekre emlékeznek a katolikusok. Mindehhez erről a helyről két megjegyzés kívánkozik:
– Mi, reformátusok nem valljuk a tisztítótűz katolikus tanítását. A református teológia rendkívül visszafogott az ember halál utáni állapotával kapcsolatban. A legtöbb, amit teológusok a bibliai Igék alapján ebben a kérdésben egyáltalán meg mernek kockáztatni, az annyi, hogy az elhunyt lelke a halál és a feltámadás közötti köztes időben öntudatlan állapotban van, amit leginkább az alvás állapotához hasonlíthatunk. Így hozzájuk imádkozni, értük közbenjárni, a református hit számára elképzelhetetlen.
– A másik megjegyzésem magával a két ünneppel kapcsolatos. Ez a két nap sokak tudatában mára már egybeolvadt, és főleg a halottak napja fokozatosan vált a katolikus egyház ünnepnapjából egy széles körben elfogadott, az elhunytakról való megemlékezés napjává.
Ez utóbbit fogadja el és ehhez kapcsolódik a mi gyülekezetünk is azzal, hogy az erre a két napra következő vasárnapot, gyászolók vasárnapjának hirdetjük meg. Amint a cím is mutatja, nem is annyira az elhunytakra, hanem inkább az itt maradókra, az elhunyt szeretteiket gyászolókra, emlékezőkre tekintünk, őket kívánjuk megszólítani.
1./ Tesszük ezt egy ősi bibliai leírással, az özönvíz történetével. Maga az özönvíz képe alkalmas arra, hogy az élet legnagyobb próbatételeit, köztük a halált is valamiképpen megragadja, képekbe, ezáltal szavakba öntse. Az elmúlással való minden találkozás azzal fenyeget bennünket, hogy özönvízszerűen magával ragad minket, hogy hirtelen „összecsapnak felettünk a hullámok”, melyek alatt „végleg elmerülünk”.
Ezzel kapcsolatban a közelmúlt egyik megrendítő temetési szolgálata jut eszembe. Egy idős házaspárt egyszerre búcsúztattunk. A férj egy kisebb műtét miatt kórházba került, ahol a sikeres műtét után már lábadozott, amikor még a kórházban váratlanul meghalt. Felesége a hír hallatára önként követte férjét a halálba. „Hirtelen összecsaptak felette a hullámok”.
Lehet természetesen életben maradni, de közben lelkileg belerokkanni az eseményekbe. Minden gyászélmény kettős értelemben is megrendít bennünket:
– Egyfelől az eltávozott hiánya miatt. Minél közelebb állt hozzánk az, aki elment, annál nagyobb az utána maradt űr. Valaki egyszer a gyász lényegét a „narkózis nélküli műtéthez” hasonlította: olyan, mint amikor érzéstelenítés nélkül kivágnak belőlünk egy darabot, ami még sokáig eleven sebként vérzik, és nagy fájdalmakat okoz.
– A másik ok, amiért minden gyászeset hajlamos magával ragadni bennünket az, hogy emlékeztet a saját életünk végére, törékenységére.
2./ Lehet-e túlélni, emberileg, lelkileg egésznek, pozitív embernek megmaradni egy mély gyász, a halál érezhető közelsége nyomán? Ha az özönvíz történeténél maradunk, akkor a kérdésre igenlő válasz adható: igen, lehet, de ahhoz Noéhoz hasonlóan bárkát kell építeni!
Tessék egy kicsit magunkban forgatni ezt a képet, hogy „bárkaépítés”! Mi történik egy bárka építése során? Meghatározott terv alapján összeillesztenek egymással gerendákat, deszkákat, amelyeket majd vízhatlanná tesznek, és végül vízre bocsátanak.
A helyesen megértett keresztyén életfolytatás ilyen aprólékos bárkaépítés, melynek során minden Istenre irányuló hitbeli cselekedet, amelyben az értelmem, a lelkem mélyéig jelen vagyok, egy-egy következő darabja lesz a nagy hajónak.
Egy özönvízzel dacolni tudó bárka megépítése hosszadalmas, munkaigényes feladat. Lehetőleg akkor kell hozzákezdeni, ahogyan Noé is tette, amikor még semmilyen jele sincs az ítéletidőnek. De ezzel együttvéve is hiszem, hogy lehet odáig jutni a bárkaépítésben, hogy az élet ide-oda hullámzó vizein „nem süllyedünk el”, és még a legnagyobb „özönvíz” sem okoz kárt nekünk.
Fiatal teológus voltam, amikor meghalt a korábbi gimnáziumi vallástanárunk, Rózsa Tivadar bácsi. A gyászhírről értesülve néhányan a teológiáról, a volt tanítványai közül kimentek az özvegyéhez, hogy vigasztalják az egyedül maradt idős hölgyet. Megszégyenülve jöttek vissza. A vallástanárunk özvegye ugyanis azt mondta, hogy ő köszöni szépen a látogatást, de őt nem kell vigasztalni, ő nem szomorú és nem is gyászol, mert tudja, hogy a férje jó helyre ment.
Lehet hitben idáig eljutni. Egy életen keresztül építeni a „bárkát”, amely aztán a legnagyobb viharok közepette is megtart bennünket. Ahogy a 46. zsoltár mondja:
Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.
ISTENTISZTELETI-REND-és-HIRDETÉSE1-ÚJ-2019.november-3.doc