A „magába szállás” isteni minősége
Lekció: Lukács 15:11-24.
11Azután így folytatta: Egy embernek volt két fia. 12A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét! Ő pedig megosztotta közöttük a vagyont. 13Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet élt. 14Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. 15Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. 16Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.
17Ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! 18Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. 19Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. 20És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. 21A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. 22Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! 23Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, 24mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.
Textus: Lukács 15:17-19.
17Ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! 18Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. 19Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.
Kedves Testvérek!
Egy lelkésztársam mondta, hogy szerinte a tékozló fiú példázata a hitbeli igazságoknak olyan gazdagságát tárja elénk, hogy minden lelkipásztornak évente legalább egyszer erről a történetről kellene az Igét hirdetnie. Igazat adok neki, de ezzel együtt sem ígérem, hogy Jézus talán leghíresebb példázatát évente előveszem majd, és valami újat, valami frisset hozok majd belőle ide a szószékre, de ezen a mai délelőttön egy fontos mozzanatra szeretném ráirányítani a figyelmünket.
1./ Azt az apró részletet választottam, amely a figyelmes szemlélő számára is „kiugrik” a történetből, mert a kisebbik fiú története ezen a ponton fordul meg véglegesen. Ez a nagyon fontos részlet a mi fordításunkban mindössze két szóból áll: „magába szállt”.
Amikor a tékozló fiú „magába szállt”, már útban volt hazafelé. Előtte folyamatos eltávolodásban volt az atyai háztól, Istentől: kikérte a vagyonát, elköltözött, eltékozolta mindenét, végül már disznók pásztora lett, de ott is éhezett, és életének ezen a mélypontján egyszerre „magába szállt”, önmagával kezdett el beszélgetni arról, hogy hova jutott, és mi ebben a helyzetben a teendő. Ennek a „magába szállásnak”, belső párbeszédnek lett az eredménye, hogy bűnbánattal elindult hazafelé, ahol aztán az apja újra fiává fogadta a tékozló gyermekét.
2./ Emlékszem egy megmosolyogtató esetre, amikor belépve egy terembe azon kaptam az általam jól ismert felnőtt férfit, hogy az magában, magához beszélt. Amikor kicsit szemrehányóan és félig tréfásan a hangos beszéd okára kérdeztem rá nála, öntudatosan a következő választ adta: Én megválogatom, hogy kivel állok szóba!
Először nevetségesnek tűnt számomra ez a válasz, de aztán elgondolkodtam rajta, és később igazat adtam az illetőnek: értelmes embernek igenis meg kell válogatnia, hogy alapvetően kivel kezdeményez beszélgetéseket, és az önmagammal való belső párbeszéd a legfontosabbak közé tartozik, bár önmagában még ez sem varázsszer.
Erre éppen Lukács evangéliuma figyelmeztet bennünket, amelyből a tékozló fiú példázatát felolvastuk. Felfigyeltek a teológusok arra, hogy Lukácsnál Jézus példázataiban ismételten visszatér az „elgondolkodás”, a „magába szállás” mozzanata. Ugyanakkor számomra lényeges ezekben a példázatokban az, hogy nem mindenütt pozitív irányú változásokat eredményeznek ezek a „magába szállások”.
A negatív példát szintén egy olyan történetből hozom, amely egyedül csak Lukácsnál olvasható. A bolond gazdag példázata egy vagyonos, gazdálkodó emberről szól, akinek „bő termést hozott a földje”. „Elgondolkodott magában”, „magába szállt”, és arra a döntésre jutott, hogy lebontja a csűrjeit, nagyobbakat épít, ami után jön majd az „evés, ivás, vigadozás”. A példázat ezzel az ítéletes jézusi mondattal fejeződik be: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?
Érezzük a két példázatból, mennyire ellentétes eredménnyel járhat a „magunkba szállás”: egyik esetben egy hatalmas belső átalakulást indít el, mely Istenhez vezeti vissza az eltévelyedett tékozló fiút, a másik esetben pedig a hitetlenségében merevíti meg végérvényesen az önmagában bízó embert. Honnan, miért ez a különbség? Erre a kérdésre próbálok három rövid gondolatban válaszolni.
3./ Egy átlagos napon körülbelül 16 ezer szót mondunk ki hallhatóan. A belső hangunk azonban ennek a sokszorosát produkálja. Ez a hang csendes, de fáradhatatlan, mindenbe belebeszélő útitárs, aki szakadatlanul bombáz bennünket a megfigyeléseivel, elemzéseivel, megjegyzéseivel. Irodalmárok nevet is adtak neki: a megbízhatatlan narrátor (elbeszélő).
Arra esetleg képesek lehetünk, hogy ne osszuk meg másokkal ennek a narrátornak minden gondolatát, de arra már nem, hogy le is állítsuk őt. A legnagyobb baj az, hogy általában nem is akarjuk leállítani, mert amit mond, az többnyire tetszik nekünk. Ennek a „megbízhatatlan narrátornak” a gondolatait a legtöbb estben kész tényként fogadjuk el, és ezek a hangok többnyire nem elfogulatlanok vagy érzelemmentesek, hanem a mi szemszögünkből vizsgálják a körülöttünk zajló eseményeket.
Csak egy jellegzetes példa arra, hogy a mi időnkben milyen sugalmazásokat kínál ez a belső hang nekünk. Jó másfél évtizedig tanítottam a közeli gimnáziumban, és azt vettem észre, hogy a szülő-gyermek-tanár hármasában mindenki „áldozatnak” tartotta magát, és mindenki a másikra, vagy a másik kettőre mutogatott, hogy ő a hibás. Valaki nemrég meg is fogalmazta: „az áldozat társadalmában élünk”. Nem arra gondolt, hogy készek az emberek másokért áldozatokat hozni, hanem arra, hogy magukat tekintik áldozatnak. Ez vajon nem a megbízhatatlan narrátor hangja?
4./ A tékozló fiúnál ez a magába szállás egy ennél mélyebbre hatolás volt, valójában egy teljes szemléletváltást jelentett. Addig kifelé élt, kifelé tájékozódott, ott hajszolta az örömöket, és amikor a mélypontra jutott, akkor egyszerre elkezdett befelé figyelni. Most már nem kívül kereste a boldogulást, de a felelősöket és a magyarázatot sem. Nem másokat okolt vagy Istent a sanyarú sorsáért. Ez minden megtérés, minden Istennel találkozás küszöbe: a saját helyzetmért nem másoknál keresem a felelőst, hanem magamban. Először „magamba kell leásnom”, hogy aztán, folytatásként Istenhez érkezhessem.
5./ Utolsó gondolathoz tegyük még egyszer egymás mellé a jézusi példázatokban említett két embert, a tékozló fiút és a bolond gazdagot! Az utóbbi tulajdonképpen egy örömteli helyzetben hozott egy nagyon rossz döntést. A tékozló fiúval ez fordítva történt: egy kétségbeejtően rossz élethelyzetben hozott egy nagyon jó döntést.
Ma már a tudomány is alátámasztani látszik ezt. Amikor feldobottak és boldogok vagyunk, hajlamosak vagyunk átsiklani a fontos figyelmeztető jelek és veszélyek fölött. A borúlátóbb időszakok viszont jobban nyitogatják a szemeinket, életre rázzák bennünk a józan gondolkodás ösztönét, kitartásra, erőink összpontosítására sarkallnak bennünket. Ez azért furcsa, mert a mélységekben az ember éppen azt érzi, hogy legtöbbször már gondolkodni sincs ereje, és értelmét sem látja már semminek. Megszámlálhatatlan életrajzi példa mutatja a tékozló fiú esetén túl is ennek az igazságát.
Befejezésül az ókori bölcs, Szókratész szavait hozom ide:
Át nem gondolt életet nem érdemes élni.
Az „át nem gondolt élet” olyan, mint az elaknásított terület: látszólag akadálymentes sík terep az előrehaladásra, ugyanakkor viszont halálos veszély. Az átgondolt élettel, az Istenre figyelő élettel lehet igazán kikerülni az életünk útjában található „aknákat”.
