Húsvét vasárnap
Jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért
Lekció: János 20:10-11.
1A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. 2Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették. 3Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. 4Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. 5Behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be.6Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, 7és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. 8Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. 9Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. 10A tanítványok ezután hazamentek.
Textus: János 11:49-50.
49Egyikük pedig, Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben, ezt mondta nekik: Ti nem értetek semmit. 50Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.
Igehirdetés
Nem kifejezetten húsvéti Igét választottam a húsvéti igehirdetés alapigéjeként. Kajafás most felolvasott mondása valójában a nagyheti események elindítója, kiindulópontja. János evangéliuma szerint itt, a Nagytanács megbeszélésnél dől el véglegesen Jézus sorsa, vagyis az, hogy a kereszten fogja végezni.
Ugyanakkor, bizonyára érezzük azt is, hogy ez a mondat – jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen – túl mutat önmagán, és összefoglalja az egész nagyhetet, végső soron az egész Jézus eseményt is. Így Kajafás mondása alkalmas arra, hogy – ha kicsit sajátos megközelítésben is –, de segítségével megpróbáljuk megfogalmazni a húsvéti evangéliumot. A kissé szokatlan talán az lesz a mai igehirdetésben, hogy nem annyira a feltámadás témája lesz a középpontban, mint inkább az áldozaté.
1./ Az első gondolatom nem kifejezetten húsvéti, de kapcsolódik a történethez, és Kajafás viselkedése kapcsán mindenképpen szót kell ejtenünk róla. Így fogalmaztam meg: Kajafás életében az önérdek felülírta az igazságot.
Kajafás élete során elért egy társadalmi rangot, ami kiemelkedően tekintélyes rang volt. A rómaiak által megszállt Júdeában főpapként ő volt a zsidók első embere. Egy olyan időszakban, amikor előfordult, hogy a római helytartók néhány hónap után menesztették az egyébként általuk kinevezett főpapot, Kajafásnak 18 éven át sikerült ezt a tisztséget betöltenie.
Újra és újra ismétlődő esemény minden ember életében, ami itt Kajafással történik. Az ember járja a maga útját, halad kitűzött céljai felé, és közben találkozik egy addig ismeretlen gondolattal, igazsággal, ami teljesen más színben tünteti fel egész addigi életét. Mit tesz ilyenkor az ember? Legtöbbször azt, amit Kajafás is: veszni hagyja az új igazságot, hogy mentse régi önmagát.
Jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen. Ez az egész be van csomagolva a nép sorsáért való aggódásba, és nem vonom kétségbe, ez a gondolat is ott lehetett Kajafás fejében, de meg merem kockáztatni, a „legvastagabb motivációs szál”, ami ennek a mondatnak a kimondására ösztönözte Kajafást, mégiscsak önmaga féltése volt.
Az ego, az önző én, és az igazság, ez egy örökös küzdelem, amelyben legtöbbször az igazság kerül a vesztes posztra, de mindez sohasem maradhat következmények nélkül az egyes ember és egy közösség számára sem.
Kajafás önmagát félti, a népet, papi tisztségét. János evangéliumáról tudjuk, hogy a négy evangélium közül utolsóként az első század végén íródott. Evangéliumának első olvasói valószínűleg egyszerre olvasták elborzadva és ugyanakkor mosolyogva is Kajafás szavait. Elborzadva, hiszen az ártatlan Jézust Kajafás a halálba adja. Ugyanakkor megfontoltnak látszó szavai akkor már nevetségesen hatottak, hiszen a főpap kijelentése után néhány évtizeddel, a sorozatos lázadások miatt a rómaiak Jeruzsálemet, benne a templomot a földdel tették egyenlővé. Nem volt már főpapi tisztség, Júdea népe szétszóródott, semmi sem maradt abból, amit Kajafás Jézus halálba adásával meg szeretett volna tartani.
Ahol önző érdekeim felülírják az igazság keresését, ott végül mindig ez történik: ha kell, ég és földindulás közepette is, de az igazság legyőzi majd az emberi önzést.
2./ Kajafásnak eszébe sem jut, hogy ő hozzon áldozatot Istenért, a népért: Jézust ajánlja maga helyett. Mi hogy vagyunk ezzel a kérdéssel, az áldozathozatal problémájával? A modern kor embere mire jutott, meddig jutott ebben a témában?
Egy német társadalomtudós ezt a problémát vizsgálva erre a meghatározásra jutott: „áldozat-társadalomban” élünk. Úgy érti, szeretünk áldozatként tekinteni magunkra: a politika, a gazdaság, a körülmények, és ki tudja, még mi minden áldozatának tarjuk magunkat.
A nők a férfiak áldozatának tartják magukat, a férfiak a társadalmi, kulturális változásokat okolják. A dolgozók a munkaadók áldozatai, a vásárlók a multinacionális cégeké, a tanulók az oktatásé, a politikusok a médiáé, a média meg önmaga áldozata. Vég nélkül lehetne folytatni a sort…
A már emlegetett társadalomtudós szerint az „áldozati szerepkör” ilyen típusú „felfedezése” mögött valószínűleg ez áll: egyre bonyolultabb, kiismerhetetlenebb lesz a világ körülöttünk, egyre kevésbé látjuk a magunk helyét a világban, egyre kevésbé érezzük, hogy bármit is meg tudunk még változtatni. Egy ilyen veszélyes világban már csak egy logikus lépés lehetséges: csak magammal törődni, magamra vigyázni. Mindenütt érezhető ez: párkapcsolatokban, családban, munkahelyen.
Bibliával a kézben, lehet-e itt még bármit is mondani?
3./ Vallom, lehet. Három rövid gondolatban szeretném összefoglalni a lényeget:
a./ Ma sokan úgy hiszik, hogy lehet áldozathozatal, áldozatvállalás nélkül élni. Nem lehet. Az, hogy itt vagyunk, mások áldozathozatalának az eredménye: édesanyák tudnának erről a legtöbbet mesélni, de bizonyára az apák is. Hogy többé-kevésbé képességeink birtokában vagyunk, áldozatos emberek tanítók, tanárok munkájának köszönhető. Hogy a boltokban megvehetjük mindazokat a dolgokat, amelyekre szükségünk van, mások áldozatos munkájának az eredménye. Minden valamire való élet áldozatokat hozó élet.
b./ Nagypéntek és húsvét óta hihetünk abban, hogy nincs hiábavaló áldozat, ha azt Jézus szellemében veszem magamra: csendesen, nem lármázva, valódi célok érdekében, igazi szeretettel a szívemben. Jézus halála óta az áldozat fogalma elválaszthatatlanul összekapcsolódik a feltámadással. A legkínosabb, legértelmetlenebb halálból, a legnagyobb jó: a feltámadás örömhíre lett.
Az áldozatbemutatások hosszú történetében az emberi logika évezredeken át azt diktálta, hogy nekem kell áldozatot hoznom azért, hogy aztán Isten ne haragudjon, ne bántson engem. Jézus keresztrefeszítésében végérvényesen nyilvánvalóvá válik, hogy nem nekem kell kezdenem, mert Isten mindig hamarabb kezdi nálam. Jézus keresztje nekem nem a haragvó Istenről szól, hanem Isten mindeneket felülmúló szeretetéről: nincs olyan mélysége az emberi gonoszságnak, amelynél nem volna nagyobb az Isten szeretete. Minél valóságosabban átélem ezt, annál inkább leszek kész magam is áldozatot hozni másokért.
c./ Befejező gondolaként egy történetet hozok még ide, amely azt mutatja meg, hogy ezen az úton, a Krisztus követésében meddig lehet eljutni.
Tavaly volt a híres amerikai polgárjogi harcos, a feketék jogaiért harcoló Martin Luther King halálának az 50 éves évfordulója. Könyvekkel, filmekkel emlékeztek meg világszerte a 39 éves korában meggyilkolt baptista lelkészre. Megkérdezték a még élő barátait, egykori harcostársait, milyennek látták ők Kinget. Az egyik dokumentumfilmben a nem kevésbé híres fekete színész, Harry Belafonte nyilatkozott Martin Luther Kingről. Ő mesélte Kingről azt, hogy a feszült küzdelmek idején észrevette rajta, hogy tikkel (a szemideg akaratlan rángatózása a „tikkelés”, amely leggyakrabban lelki problémákat jelez). Aztán egy nap már nem lehetett látni. Belafonte megkérdezte: „Mi történt?” King: „Elmúlt”. „Hogy szabadultál meg tőle?” „Megbékéltem a halállal.”
King tisztában volt vele, hogy az életével fizethet azért, amiért harcolt. Ez először feszítette, aztán elfogadta az idő előtti halál lehetőségét. Egy nappal a halála előtt egy templomban spontán beszédet mondott. Ott hangzottak el ezek a mondatok:
„Boldog vagyok, nem aggaszt semmi sem! Nem félek senkitől! Én látom az Úr dicsőséges eljövetelét!” Másnap megölték. Hibavaló volt? Pál szavai jutnak eszembe: „munkánk nem hiábavaló az Úrban” (1. Korinthus 15:58).
