Egy talpalatnyi hely
Lekció: Siralmak 5:1-22.
1Emlékezz, URam, mi történt velünk! Tekints ránk, és lásd meg gyalázatunkat! 2Örökségünk bitorlókra szállt, házunk idegenekre. 3Apátlan árvák lettünk, anyáink özvegyek. 4Vizünket pénzért isszuk, a saját fánkért is fizetni kell. 5Nyakunkon vannak elnyomóink, fáradozunk pihenés nélkül. 6Egyiptomnak adtunk kezet, meg Asszíriának, hogy legyen elég kenyerünk. 7Atyáink, akik vétkeztek, már nem élnek: nekünk kell hordoznunk bűneik terhét. 8Szolgák uralkodnak rajtunk, nincs, aki kiragadjon kezükből. 9Életünk kockáztatásával hordjuk be élelmünket, a pusztalakók fegyverétől veszélyeztetve. 10Bőrünk tüzel, mint a kemence, a kínzó éhségtől. 11Meggyalázták az asszonyokat a Sionon, a szüzeket Júda városaiban. 12A vezéreket felakasztották, a véneket sem becsülték. 13Az ifjaknak kell a malomkövet forgatniuk, a gyermekek a fahordásban botladoznak. 14Nincsenek már vének a kapuban, nem muzsikálnak az ifjak. 15Odavan szívünk vidámsága, örömtánc helyett gyászolunk. 16Leesett fejünkről a koszorú, jaj nekünk, mert vétkeztünk! 17Ezért lett beteg a szívünk, emiatt lett homályos a szemünk, 18mert pusztaság lett a Sion hegye, rókák szaladgálnak rajta. 19De te, URam, trónodon ülsz örökké, királyi széked megmarad nemzedékről nemzedékre. 20Miért feledkezel meg rólunk ilyen sokáig, miért hagysz el minket oly hosszú időn át? 21Téríts magadhoz, URam, és mi megtérünk, tedd újra olyanokká napjainkat, mint régen voltak! 22Vagy talán végképp elvetettél minket, annyira megharagudtál volna ránk?
Textus: Siralmak 5:15 és 19.
15Odavan szívünk vidámsága, örömtánc helyett gyászolunk. 16Leesett fejünkről a koszorú, jaj nekünk, mert vétkeztünk! 19De te, URam, trónodon ülsz örökké, királyi széked megmarad nemzedékről nemzedékre
Erről a szószékről az első igehirdetésem a Siralmak könyvéről. Ez annyiban nem véletlen, hogy volt idő, amikor egyáltalán nem találtam aktuálisnak ezt a rövid prófétai írást. Lelkészi pályakezdésem egybeesett a hazánkban ma már „rendszerváltásnak” nevezett történelmi időszakkal. A belőlem felfakadó és az akkori világból felém áradó optimizmus együtt mondatta velem azt, hogy olyan nagy szomorúságok, nemzeti tragédiák, amelyekről itt olvashatunk, már nem történhetnek meg velünk.
Ma már a körülöttünk lévő világról és a Siralmak könyvéről is másként gondolkodom. Úgy hiszem, ha alázattal és nyitott lélekkel közeledünk hozzá, ebből a szenvedésekkel teli könyvből is fontos dolgokat érthetünk meg.
1./ Mindenekelőtt essék néhány szó arról, hogy mi a forrása e könyv végtelenül szomorú költeményeinek. Egy vészterhes történelmi esemény áll a háttérben: a babiloni fogság, a nép fogságba vitele.
I. e. 598-ban vagyunk, a kicsi Júda állama fellázad a fél világot már uralma alá hajtó Babilon ellen. Nabukodonozor hatalmas sereggel érkezik Jeruzsálem alá, ostrom alá veszi a várost és beveszi azt. Megszentségteleníti a templomot, elviszi annak kincseit, és fogságba hurcolja mindazokat a többnyire tanult, képezett embereket, akik birodalmában hasznára lehetnek.
Eltelik bő tíz esztendő: a Nabukodonozor által kijelölt megbízott király balga módon újra fellázad Babilon ellen. Megint érkezik Nabukodonozor, ismét megostromolja, majd beveszi Jeruzsálemet, de most már mindent elpusztít, ami az útjába kerül: a várost, a templomot teljesen lerombolják, a lakosság nagy részét kitelepítik.
Az országban hátramaradottak szenvedéseibe nyújt bepillantás a Siralmak könyvének az imént felolvasott hosszabb része. A hadjárat után sok idegen telepedett be Júdába a környező országokból. Elfoglalták a földeket, átvették az irányítást, minek következtében az otthon maradtak a saját országukban „apátlan árvák” és jogtalan „özvegyek” lettek. Még a vízért, a vízgyűjtő ciszternák használatáért és a tüzeléshez szükséges fáért is fizetni kellett. Életveszélyes lett minden betakarítás, mert a puszta felől betörő nomádok hordái bármikor lecsaphattak az aratókra. Jogfosztottság, elnyomás, erőszak, gyalázat, szegénység és éhezés. A szenvedés ezer és egy formában tört rá a vesztesekre.
2./ Odavan szívünk vidámsága, örömtánc helyett gyászolunk. Így már jobban átérezzük alapigénk első mondatának jelentését. A mérhetetlen nagy fájdalomra a Siralmak szerzője gyászénekekkel felel. Lehet-e még egyáltalán Istenben hinni ezek után? Van-e még hely a hit számára ott, ahol ilyen dolgok történnek?
Először egy látszólag apró formai dologra hadd hívjam fel a figyelmünket. A Siralmak könyvének öt fejezete öt gyászéneket tartalmaz. Önmagában mindegyik különálló költői egység, az azonos téma köti őket egybe. Az utolsó fejezettől eltekintve a szerző úgy írta meg ezeket a gyászénekeket, hogy azoknak mindegyik mondata a héber ábécé 22 mássalhangzójával kezdődik. A harmadik fejezet azért 66 verses, mert ott három versenként ismétlődik ugyanez: minden 3. vers az ábécé újabb betűjével kezdődik.
Nem gondolkodtat el ez egy kicsit bennünket? A költő körül minden összeomlik, egymásra borul, kő-kövön nem marad, óriási a káosz, és ő közben úgy írja ki magából kimondhatatlanul nagy fájdalmát, hogy közben valami hatalmas belső fegyelemmel ügyel a formára, a költői nyelv szabályaira. Ebben az egyszerű tényben véleményem szerint tetten érhető valami a szenvedés titkából.
A szenvedés, minél nagyobb, annál inkább beszűkíti az ember gondolkodási és cselekvési képességét. Mindannyian éreztük már: kisebb fájdalom, kevésbé fordít el bennünket dolgainktól, a világtól, a nagyobb pedig jobban. Nem tapasztalatból mondom, de úgy látom, a legnagyobb szenvedésben is marad egy talpalatnyi hely, nagyon kicsi játéktér, amiben szabad mozgásom van, ahol még én dönthetek.
A szenvedés, a mély, a nagy, a sok, az erő feletti szenvedés nagy vízválasztó az emberek életében. Annyi lehetőség még a legnagyobb fájdalmak közepette is megmarad, hogy az ember Isten mellett vagy ellene döntsön, hogy Hozzá meneküljön, bár rég nem érti már az Istent, vagy megátkozza, és egyedül menjen tovább a szenvedés útján.
3./ Példák vannak, amelyek igazolják, hogy ez így van. Kettőt hozok most ide ezek közül. Két életutat, amelyek számomra igazolják az eddig elmondottakat. Két zsidó emberről lesz szó röviden, érzékeny lelkű művelt emberekről, akik mindketten megjárták és túlélték a 2. háborúban Auschwitz poklát.
a./ Primo Levi olasz mérnök ember volt. 1944-ben vitték Auschwitzba, amit aztán túlélt. Az ott átéltekről, az azokból levont tanulságokból több könyvet is írt a későbbiekben. Az egyiket én is olvastam. A kulcsmondata így hangzott: Akit egyszer megkínoztak, az megkínzott is marad.
Már régen ismert, sikeres író volt, amikor 1978-ban, 67 évesen önkezével vetett véget az életének.
b./ A másik híres ember Viktor Frankl osztrák pszichiáter, aki ugyanúgy megjárta Auschwitzot. Őt is nagyon mélyen érintette, amit ott megtapasztalt. Az ott átéltek egész életre szóló tapasztalattokká lettek a számára. Megfigyelte például azt, hogy a táborban nem azok haltak meg a járványbetegségben, a flekktífuszban, akik fizikailag gyengébbek voltak, hanem azok, akik már bírták tovább, és belül adták fel. Egy egész pszichológiai iskolát épített fel az ilyen típusú tapasztalataira. Világszerte megjelent egyik sikerkönyvének címe mindent összefoglal: …és mégis mondj igent az életre!. Frankl 1997-ben, 92 évesen halt meg természetes halállal.
Érezzük e két életútban, hogy a legnagyobb nyomorúságban is ott volt az az apró „játéktér”, mozgástér, a szenvedő embernek az a döntési lehetősége, hogy értelmet adjon a vele történteknek?
Onnan indítottam ezt a gondolatsort, hogy a nagy szenvedésben lehet-e még Istenben hinni, mellette dönteni? A válaszom az, hogy igen. Ha van bennem önfegyelem, akkor igen.
Még egy kérdést szeretnék ennek az igehirdetésnek a végén feltenni és megválaszolni: Mi történt a zsidó néppel? A fogságba vittekkel és az otthon maradottakkal? Ők hogyan döntöttek? Három lehetőség állt előttük. A kor gondolkodása szerint mivel a templom elpusztult, vele együtt Jahve is vereséget szenvedett, ezért hát elkötelezhették volna magukat a kánaáni istenek mellett, akik már korábban is jelentős vonzerővel csábították a nép fiait. De dönthettek úgy is, hogy ezután a győztes babiloniak istenségeihez fognak imádkozni a jövőben. És dönthettek úgy, hogy bár már rég nem értik, de megmaradnak Jahve mellett, és vele próbálják értelmezni a szenvedéseiket.
Azt mondják a teológusok, hogy a Siralmak könyve valószínűleg a legkorábbi példája ennek az utóbbinak. Ahogy a könyv szerzője mondja:
De te, Uram, trónodon ülsz örökké, királyi széked megmarad nemzedékről nemzedékre.
Ez az „annak ellenére, hogy…” hit a későbbiekben hatalmas lendítőerővé vált. A babiloni fogság egy olyan szellemi eszmélődést eredményezett, amelynek köszönhetően születtek meg az Ószövetség legismertebb, legjelentősebb könyvei: Mózes öt könyvének történeteit ezután kezdték leírni és egybegyűjteni, a teremtéstörténet, Zsoltárok könyve énekeit megírni és összegyűjteni, a bölcsességirodalom könyveit – Példabeszédek, Jób, Prédikátor – papírra vetni.
Ahol a mély, nagy szenvedésben ki tudok tartani Isten mellett, abból utóbb mindig erő, lendület származik.
ISTENTISZTELETI-REND-és-HIRDETÉSE1-ÚJ-2019.február-10