Közelség
Lekció: 1. Thesszalonika 4:13-14 és 18.
13Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. 14Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.
18Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel!
Textus: 1. Sámuel 20:3c
De az élő ÚRra és az életemre mondom, hogy csak egy lépés választ el engem a haláltól!
Igehirdetés
A mai istentiszteletünk, néhány részletében eltér az előzetesen tervezettől: mindjárt itt az elején a megadott két bibliai rész helyett más Igéket olvastunk fel az úrasztalánál, és itt a szószéken is. Bizonyára sokan vannak, akik már sejtik, tudják is a változtatás okát. A mögöttünk lévő héten, csütörtökön estefelé, váratlanul elhunyt gyülekezetünk gondnoka, Dr. Kovács László testvérünk. Többen vagyunk itt, akik halála napján délelőtt még bent az irodában vagy az intézményben találkozhattunk vele. Sokan vagyunk, akiket nagyon megrendített az ő váratlan elmenetele. Ez a szomorú esemény az oka, hogy az előre betervezett igehirdetés helyett ma egy másik, bennünket most úgy hiszem mélyebben foglalkoztató kérdésről szóló prédikációval készültem.
1./ Úgy vélem, a mai délelőtthöz ez a Sámuel könyvéből vett igevers illik igazán. Az idézet hátteréről annyit kell tudnunk, hogy a fenti szavakat a fiatal Dávid mondja ki barátja, Jonatán felé egy olyan időszakban, amikor Dávid élete valóban „egy hajszálon függött”. Mindez akkor történt, amikor még Jonatán apja, Saul volt a király, aki fokozódó őrületében Dávidban látta meg legfőbb ellenségét, ezért mindenáron meg akarta ölni őt. Jonatán ekkor még hitt abban, hogy apjának nincsenek gonosz szándékai barátjával szemben. Beszélgetésük során Dávid ezért mondja ki nyomatékosan ezt a megdöbbentő mondatot:
De az élő Úrra és az életemre mondom, hogy csak egy lépés választ el engem a haláltól! „…csak egy lépés választ el engem a haláltól!” Számunkra az elmúlt héten lett világossá, vagy talán újra világossá, hogy ez a megállapítás sajnos ma is érvényes lehet: és nemcsak a virágokra lehet igaz, hogy reggel még virágzik, estére elszárad, hanem sajnos az emberi életre is. Valóban ennyire kiszolgáltatott lenne az emberi élet?
Az ősember a dzsungel mélyén valóban mindenféle veszélynek ki volt téve. A fák mögött megbúvó nagyvad egy szempillantás alatt ráugorhatott és szétmarcangolhatta vagy agyontaposhatta őt.
Hozhatjuk példaként bibliai történetünkből Dávid esetét is, aki egy nagyon zűrzavaros, politikailag ingatag világban élt, és a hatalom ellenségévé vált: ott igen, ott lehet ilyen helyzetbe kerülni, hogy „csak egy lépés választ el engem a haláltól”.
De vajon messzebb jutottunk-e ettől az „egy lépéstől” mi magunk, akik jól felépített társadalomban élünk, nagyszerű képességeink révén a természet erői fölé kerekedtünk, és tudományunk segítségével már évszázados betegségeket is képesek vagyunk meggyógyítani?
A modern ember hajlamos úgy gondolkodni az életről és a halálról, hogy ez az „egy lépés” valamikor talán valóban „egy lépés” volt, de mára ez már sokkal több lett, messzebb távolodott tőlünk a halál. De vajon igaza van-e?
Azok a nagyszerű képességeink, amelyről azt hittük, hogy velük majd „igába hajtjuk a természetet”, egyre inkább ellenünk fordulni látszanak, és katasztrófával fenyegetnek. Az a rengeteg tudásunk, amire annyira büszkék vagyunk, bizony létrehozta azokat az atom-, hidrogén-, neutron- és egyéb bombákat, tömegpusztító fegyvereket, amelyekkel az egész bolygónkat is képesek vagyunk akár többszörösen is elpusztítani.
„…csak egy lépés választ el engem a haláltól!” – ezt bizony nekünk is komolyan kell vennünk. Nincs az a biztonság, biztosítás, amely igazán megvédhetne bennünket. A probléma ma ugyanúgy fennáll, mint ezer évekkel ezelőtt, csak a súlypontja helyeződött át máshova. Ha ma már nem egy vadállat, de bármikor elcsaphat bennünket egy autó a forgalmas utcákon, leteríthet egy halálos kór, vagy elindulhat bennünk egy apró vérrög, és egy pillanat alatt romba döntheti emberi testünk csodálatos szerkezetét.
2./ Mit mondhatunk minderre Bibliával a kézben?
a./ Ha így áll a dolog, akkor talán érezzük, más színezetet kaphat az életünk. Mi a bevett meghatározás szerint „élő-lények” vagyunk, és ez igaz, de nem így kellene inkább mondani, hogy „éltetett lények” vagyunk? „Csak egy lépés választ el minket a haláltól”, de ez az egy lépés még mindig ott van, és hisszük, hogy Isten kezében van, és ő tartja féken a halál pusztító erőit.
Nem indíthatna ez hálára bennünket Isten felé? Nem kegyelem az, hogy Isten még tartja felettünk ennek a világnak a tartóoszlopait? Nem csoda az, hogy a testem csodálatosan finom műszere még többé-kevésbé működik, és hogy erőket kapok napról napra? Nem mozdulnak el a gondolataink abba az irányba, hogy „Uram, én hiszem, hogy a halálnak ez az „egy lépése” a Te kezedben van? És, hogy ez bizonyára azért van, mert velem, velünk még terveid vannak?”
b./ A végső választ az „egy lépés” problémájára egy másik bibliai idézetben találtam meg, amely a mai igehirdetés másik Igéje. A 145. zsoltárból a 3. versét olvasom:
Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja.
Amilyen kétségbeejtő az első megállapítás Dávid szájából, annyira vigasztaló lehet ez a második, a zsoltárfelirat szerint megint csak Dávidtól származó megállapítás.
Vallom, tapasztalom, mélyen legbelül, a neveltetésünk, a szokásaink, sebeink, félelmeink törmelékei alatt a lényünk legmélyén ott van bennünk Isten is, akitől megint csak kevés választ el bennünket. „Közel van mindenkihez, aki hívja, igazán hívja őt”.
Éppen ez a legnehezebb az élet megterhelt időszakaiban. A kudarcban, betegségben, félelemben, gyászban, mintha még egy plusz nagy követ, nagy súlyt tennének erre az Istenhez vezető belső útra, amely ezáltal még jobban megnehezíti a Hozzá vezető utat. Hiszem: aki hívja, igazán hívja őt”, az még ezeken a nehézségeken keresztül is eljuthat Hozzá.
c./ Befejezésül egy képre szeretném felhívni a figyelmünket, amelyet odamásoltam az igelapra is. Rembrandt rajza a „Fájdalmak anyja” címet viseli, és Jézus anyját, Máriát ábrázolja nagypénteki gyászában.
Számomra az egész kép kulcsát Mária elutasítóan felemelt jobb keze adja. Az ábrázolásból az nem derül ki, hogy az adott pillanatban éppen mit érzékel maga körül a gyászoló anya. Nem biztos, hogy valami konkrét dologra figyel, talán csak éppen elfordul azoktól, akik beszélnek hozzá. Kézmozdulata pedig csendet kér: „Eleget beszéltünk már a halálról, a halottról, amúgy is olyan erőtlenek a szavaink, itt most már nincs erre szükség.
Érdekes a rajzon: ahova Mária fordul, ott világosság van, onnan jön a fény, ahonnan pedig elfordul, ahol az emberek beszélnek, ott árnyék van. Közel van az Úr mindenkihez, aki így tudja várni Őt, az Isten felé forduló csendben.
Nekünk, itt a Kistemplomban az idén kicsit közelebb jött a Nagyhét, a Nagypéntek, mert közel jött hozzánk a halál. De vegyük komolyan azt, hogy legalább olyan közel van hozzánk Isten és a húsvéti örömhír is. Ebből az utóbbiból éljünk át mind többet az Isten felé forduló csendben.
