Az „odafennvalók” és az „idelentlévők”
Lekció: 1. János 3:1-12.
1Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt. 2Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. 3Ezért aki így reménykedik benne, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.
4Aki bűnt cselekszik, a törvényt is megszegi, mert a bűn törvényszegés. 5Azt pedig tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket, és hogy őbenne nincsen bűn. 6Aki őbenne marad, az nem vétkezik: aki vétkezik, az nem látja és nem ismeri őt. 7Gyermekeim, senki meg ne tévesszen titeket: aki az igazságot cselekszi, az igaz, mint ahogyan ő is igaz. 8Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva. Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja. 9Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született.
10Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét. 11Mert ez az az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást, 12nem úgy, mint Kain, aki a gonosztól volt, és meggyilkolta a testvérét. És miért gyilkolta meg? Mert az ő cselekedetei gonoszak voltak, a testvére cselekedetei pedig igazak.
Textus: Kolossé 3:1-2.
1Ha tehát feltámadtatok Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol Krisztus van, aki Isten jobbján ül. 2Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel!
Kedves Testvérek!
Ha hosszabb időn keresztül is a megszokott kerékvágásban halad az életünk, és semmi különösebb nem történik velünk, ilyenkor, az év befejezése és az újév kezdete körül azért mindannyian „zökkenünk”, és kicsit megrendül a lelkünk. Az előző napon, napokban még inkább azért, mert valami végérvényesen elmúlt, lezárult az életünkben. Ma pedig már inkább azért, hogy az újabb esztendőben mi várhat ránk.
Egy január 1-i igehirdetésben az előretekintés jegyében két irány közül lehet választani. Az egyik a prófétai irány: lehetne beszélni arról, hogy mi vár ránk az újesztendőben. Ez lenne a nagyobb ívű prédikáció. Erre nem vállalkozom, nekem nincs ilyen látásom, kijelentésem. A másik lehetőség vonzóbb számomra: szeretnék inkább arról mondani valamit, hogy milyen lelkülettel járjunk ebben a világban az új esztendőben. Erről lesz tehát szó, az Ige pedig, amelyet elmélkedésünk vezérfonalául választottam a Kolossé levélből való:
Ha tehát feltámadtatok Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol Krisztus van, aki Isten jobbján ül. Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel!
1./ Feltételes móddal kezdi az apostol, ami érezhetően bizonytalanságot fejez ki: „ha feltámadtatok a Krisztussal, akkor…”. Nem állítja minden további nélkül azt, hogy olvasói közül mindenki eljutott volna a Krisztussal való találkozásra.
Ezzel a megfogalmazással úgy hiszem nekünk is üzen Pál. Mindenekelőtt azt, amit más helyen így fogalmaz meg: „Önmagatokat vizsgáljátok meg!” (2. Korinthus 13:5). A becsületes keresztyén élet elengedhetetlen része az Isten előtti megállás gyakorlása, önmagam megvizsgálása.
Emlékszem valakire, aki lépten-nyomon a saját évtizedekkel azelőtti megtérési történetét ismételgette, láthatóan büszke volt, ahogy ő fogalmazott: „az Úrnak átadott éltére”, de a környezetében szinte mindenki kritikával illette a túlzott öntudatárét, kevélységéért, a másokat szeretetlenül megítélő magatartásáért. Nem vonom kétségbe, hogy akkor, évtizedekkel azelőtt Istennel találkozott, de az ugyanakkor szinte tapintható volt ennél az embernél, hogy az ígéretes kezdés sajnos egyúttal valami jónak is a végállomása lett.
Minden Ige, amelyik elém kerül, még akkor is, ha nincs benne közvetlenül a feltételes mód vagy az önvizsgálatra való felszólítás, minden esetben annak az alkalma kell, hogy legyen, hogy önmagamat lemérem benne. A keresztyén ember hitbeli növekedése másképpen nem valósítható meg. Ilyenkor, az év váltásakor talán még inkább érvényesek az apostol szavai, mint máskor. Hol tartok Krisztussal? Van-e vele kapcsolatom, mint feltámadottal?
2./ Az önvizsgálat ismétlődő mozzanata már önmagában is az „odafennvalókra” való figyelést jelenti, de Pál ennél is tovább megy: ez a felfelé való tájékozódás legyen az életetek alapja.
„Odafennvalók”, „idelentvalók”. Minden ilyen határozott szétválasztás egyúttal veszélyeket is hordoz magában. Mintha a kettő két teljesen külön világ lenne, amelyek az ellentétességükkel kapcsolhatók össze: az „idelentvalók” a mindenestül fogva rossz dolgok, amelyekkel egyáltalán nem is kellene törődnünk, és ezzel szemben a másik terület, az „odafennvalók”, a mennyei, a mindenestül tiszta és jó. Nem kifejezetten erről van szó, és meggyőződésem szerint maga Pál sem így gondolja.
A kettő nem ellentéte, hanem összetartozó része, eleme a másiknak. Az egyik szinte a másikból következik. Az „idelentvalók” végső soron Isten teremtett világa. Bár az ember kezén megromlott ez a világ, ahogy az ember látása sem képes az „itteniekben” minden további nélkül megtalálni az Istent, de én mégis úgy tapasztalom, hogy az „odafennvalókhoz” az út az „itteniek” komolyan vételéből fakad. Úgy tapasztalom: ennek a világnak a mélyén ott van Isten, csak nem hatolunk a dolgok mélyére. Kedvenc mondásaim egyike Werner Heisenbergé:
Egy korty tudomány ateistává tesz, de a pohár alján ott van Isten.
A tudományban, a természetben, bennem magamban, a dolgok alján ott az Isten. Nem azt tapasztalom, hogy a mennyben, hanem bennem legbelül van az isteni lényeg. Annyi minden rakódott rá, ezért nem férek könnyen hozzá. Le kell ásnom a lelkem mélyére. „Odafennvalók” számomra: a dolgok mélyén rejtőző Isten.
Ha az „idelent- és az odafennvalók” életünkben elfoglalt helyét vizsgáljuk, akkor azt gondolom, sokan rábólintanak a következő menetrendre. Mindnyájan úgy kezdjük, hogy az „idelentvalók” ragadják meg mindenekelőtt a tekintetünket, képzeletünket. Az egész menny kívül esik a látóterünkön. Később kezdi érezni az ember, hogy bármi is történjék „idelent”, bármit is ért el az életben, valami mégis hiányzik még az életéből. Itt válik ketté az emberek élete. A modern ember tipikus válasza erre a problémára ez: ha hiányérzeted van, akkor még nem birtokolsz eleget az „itteniből”. Ennek köszönhető a modern ember nyomorúsága, idegessége. Egy történetet befejezésül Pápua-Újgunieából:
Egy ember éjszaka eltévedt a nagyon sötét erdőben. Kialudt a lámpása is. Amint tapogatózva botorkált, egyszer csak egy hatalmas sziklafalhoz érkezett, ami elzárta az útját. Elkezdett imádkozni: Istenem, most az segítene rajtam, ha úgy megráznád a földet, hogy ez a sziklafal ledőlne és én mehetnék tovább az utamon. De nem jött a földrengés. Minden úgy maradt, ahogyan azelőtt volt. Ellenben történt valami más: a felhők közül kisütött a holdvilág és annak fényében meglátta az az ember, hogy van út oldalt a szikla mellett. Ez az ember elérte a célját anélkül, hogy a sziklafal ledőlt volna.
Lélekben lehet szabadulni, nem külsőleg. Ebben legyen részünk az új esztendőben!
