Advent 2. vasárnapja

 

Advent annak az időszaka kellene, hogy legyen, amikor az életünk alapkérdéseit vennénk közelebbről szemügyre, a mozgatórugóinkat vizsgálnánk meg. Az ilyesmi mindig idő-, energiaigényes, összpontosított figyelemre, nagyfokú őszinteségre van hozzá szükség. Ez a régi paraszti társadalmakban könnyebben ment, mint a nagysebességű modern világunkban. Nem vagyok benne biztos, hogy sokaknak van ennyi ideje, türelme, energiája adventben, mégis, ha emberi életről, Istenbe vetett hitről beszélünk, valamikor kell az adventi kérdésekkel foglalkoznunk.
Az élet alapvető lelki pilléreinek egyike az a szó, amelyet adventtel kapcsolatban oly sokszor hangoztatunk: a „várakozás”. Mit várunk az élettől, mire várunk még? Sajnos sokszor felszínesen használjuk ezt a kifejezést. Szeretnék egy kicsit mélyebbre menni az idézett zsoltárrészlet alapján.
1./ A „várakozásokkal”, reményekkel kapcsolatban általában lefelé hajló görbét rajzol a legtöbb ember élete: a magasban kezdődik, aztán egyre lejjebb-lejjebb veszi az irányát, egyre kevesebb lesz. Fiatalon általában nagy reményekkel, elvárásokkal indulunk az életbe: sok mindent akarunk, erősnek is érezzük magukat hozzá. Aztán az élet „őrlőkövei között”, mindennapok küzdelmeiben egyre több tervünkről derül ki, hogy nem fog, nem úgy fog megvalósulni. Egyre kevesebbet várunk már, egyre jelentéktelenebb dolgokat, a végén már lehet, hogy semmit. Egy régi dal refrénje jutott eszembe:
Én azt gondoltam, hogy az életünk nem más
mint állandó, nyugtalan, örök várakozás
S mikor az ember többé senkit se vár
az mindennek a vége már
Ez a jellemzőbb kép: belefáradunk az életbe, befelé fordulás, bezárkózás. Másképp nézek a másik emberre, minden más lesz, ha már nem nagyon vagy egyáltalán nincs értelme semminek. Ott valami meghasad, eltörik.
2./ Az eddigivel ellentétes görbét rajzol elénk a 130 zsoltár. A zsoltáros életébe egy olyan ponton kapcsolódunk be, ahol a logika szerint semmi sem várható: A mélységből kiáltok hozzád, Uram! A mélységből kiált felfelé, Isten felé.
Egy képet használ, melyet érdemes megvizsgálnunk: az éjszakai posztján a reggelt várakozó őr képe ez. Saját tapasztalatból is tudom, miért nem igazán felemelő érzés éjszakai őrségben lenni. A legfőbb probléma az, hogy a magányos őrnek egyszerre több nehézséggel is meg kell küzdenie. Néhány közülük:
a./ Talán a legelső negatív érzés, a félelem érzése. Az ellenség előszeretettel támad észrevétlenül, az éj leple alatt. Melyik őrnek nem jut eszébe, hogy talán éppen a mai éjszakán fog rájuk támadni az ellenség, és ez a gondolat félelemmel és nyugtalansággal tölti el.
b./ Aztán ott van a magánynak, az elhagyatottságnak az érzése. Az őrségben hosszú idő telik el anélkül, hogy bárki is megszólítaná az embert.
c./ A magány érzését még csak fokozza az egyhangúság és az unalom érzése, hiszen órákon át nem történik semmi, mással foglalkozni pedig nem szabad.
d./ Mindez együttesen vezet ahhoz, hogy az emberben egyre inkább eluralkodik a fáradtság. Egész éjszaka talpon lenni a hidegben, és minden apró neszre figyelni, ez nem az, amihez könnyen hozzá lehet szokni.
Ha ezekbe a nehézségekbe belegondolunk, máris megértjük, miért várják az őrök a reggelt, az őrségváltás idejét. Nem kell közülünk senkinek sem éjjeli őrséget állnia ahhoz, hogy ezeket a negatív érzéseket átélje. Hiszen sokszor érezhetjük úgy, hogy az egész életünk erről szól: félelmekről, magányról, egyhangúságról, unalomról, érzelmi hidegségről és az állandó fáradtságról.
Zarándokénekek közé tartozik ez a zsoltár. A jeruzsálemi templomba zarándoklók énekelték. Úgy tekintettek magukra ott az úton, mint akik a mélységből, a hétköznapok „mélységéből” mennek a templomba, Istennel szeretnének találkozni, hogy elviselhetőbb legyen az emberlét.
3./ Fentről lefelé. Ez az emberi élet görbéje, vagy lentről felfelé. Ez Istené. Hogy lehet így hinni? Ekkora reménységhez hogyan lehet hozzájutni? Egyetlen szóban a válasz: „várakozás”, de ettől többet kell mondani.
a./ A modern világ látszólag egyre inkább kiküszöböli a várakozási időket. Elfelejtünk várni. Valósággal sokkol, idegessé tesz, ha mégis kell. Az aktivitást egyenlőnek gondoljuk az erővel, a passzivitást a gyengeséggel. Vannak területek, ahol a várakozás nélkül nem fogunk előre jutni. Az az élet legnagyobb kérdései, az Isten-kérdés is ilyen terület. A legnagyobb istenélményeimet többnyire hosszas várakozás előzte meg. Ott vannak a hitem alappillérei, ahol korábban a legkínzóbb volt a tanácstalanságom.
b./ Istennel kapcsolatban nagyon élénk a fantáziánk. A várásunk nagyon hamar elvárássá lesz. Előírom Istennek a megszabadításom menetrendjét. Tisztogassa Isten a várásunkat!

Debrecen
Kistemplomi-Ispotályi
Református Egyházközség
Lelkészi Hivatala
Cím: 4025 Debrecen,
Révész tér 2.
Telefonszám: 52/342 872
E-mail: kistemplom@gmail.com
www.facebook.com


Hivatali idő: hétfő-péntek: 8.30-16.00 óráig